Tanítások

Valamennyien átéljük a mindennapokban,

hogy a jelenlegi helyzetünket egy már korábban megtörtént

- a legtöbb esetben negatív - élményhez hasonlítjuk,

és így az akkoriban levont következtetéseket éljük át újra és újra.

Ezek a negatív élmények sokszor olyan mélyen belénk ivódtak,

hogy fel sem merül bennünk, egy újabb alkalommal

szavakkal, kommunikációval változtathatnánk a kialakult helyzeten.

Hajlamosak vagyunk nem elmondani mindazt,

ha valami nem tetszik a másikkal

kapcsolatban, nem mondjuk ki szavakkal is azt,

ami bennünk rossz érzést kelt.

Hajlamosak vagyunk egy idő után azt gondolni,

hogy partnerünk szavak nélkül is kitalálja

minden gondolatunkat.

Hajlamosak vagyunk "tudni" mindent, és elhitetni saját magunkkal,

hogy ugyanabban az érzelmi mintázatban vagyunk benne ismét.

Hajlamosak vagyunk a félelmeinket előtérbe tolva,

szívünket elhallgattatva, csak az elménkre támaszkodni.

Hajlamosak vagyunk áldozatszerepbe kényszeríteni magunkat,

ezzel megakadályozva, hogy változzunk és gyógyuljunk.

Beszélgessünk!

Beszélgessünk, hogy megismerjük a társunk tényleges érzéseit,
ne hagyatkozzunk a régmúltra, már megtörtént eseményekre.

Minden ember akkor és ott kerül az életedbe, 

amikor és ahol szükséged van rá. Sem előbb, sem később. 

 

És, ha ez így van, szerintem csak egyet jelenthet.

Hogy tanít Neked valamit. 

 

Önmagadról. 

 

 

 

 

Másik fél

Talbo nézte a feleségét. 

A szeme nem csillogott már úgy, de még mindig olyan elbűvölő volt, 

mint amikor megismerte. Bizonyos dolgokról soha nem mesélt neki: 

nem mesélt a nőkről, akiket egy-egy csatában nyert meg, a nőkről, 

akikkel a nagyvilágban találkozott, a nőkről, akik azt várták, 

hogy egyszer majd visszatér hozzájuk.

Sosem mondta el neki ezeket, mert biztos volt benne, hogy mindenről tud, 

és hogy mindig megbocsát neki, mert ő a nagy Szerelme, 

és a szerelem fölötte áll az e világi dolgoknak.

De voltak más dolgok is, amiket nem mondott el neki, 

és amiket valószínűleg soha nem tudott volna meg: hogy ő volt az, 

aki a gyengédségével és a vidámságával megmutatta neki az élet értelmét. 

Hogy az ő szerelme lökte a Föld legtávolabbi csücskeibe, 

mert érte akart meggazdagodni, hogy vehessenek egy kis földet, 

és békében élhessenek együtt életük egész hátralévő részében. 

Ebben a kialvó lélekben, az ő törékeny lényében való végtelen 

bizodalma késztette arra, 

hogy tisztességesen harcoljon, mert tudta, hogy a csata után hazatér hozzá, 

és az ölébe hajtja a fejét, hogy elfeledje a szörnyűségeket. 

Az ő öle volt az egyetlen öl, amelyik valóban az övé volt, 

hiába a világ összes nője. 

Az egyetlen öl, ahol leunyhatta a szemét, 

és úgy aludhatott, mint egy gyermek.

(Coelho: Brida)