ÖN-magunk

Igen, mindenkinek vissza kellene találni önmagához. 

Önmagához, Igaz valójához, ahhoz a FÉRFI-hez és NŐ-höz,
amivé teremtve lettünk.

De, mindaddig, amíg fájdalommal, félelmekkel és ellenállással közelítünk
önmagunkhoz, a másikhoz, addig az életünk nem áramlás lesz,
hanem ellenkezés. 

Ha, egy kapcsolatban az egyik fél csak elvár, és ezt velünk megteheti,
ne feledjük, MI engedjük meg neki, hogy ezt megtegye.

A döntés lehetősége a kezünkben van.

Mindenki maga dönti el, kivel, hogyan él meg egy
párkapcsolatot, és abban meddig marad benne.

A harmónia kialakulása igen, két emberen múlik. 

De, tapasztalom - nem csak párkapcsolat terén -,
hogy nyitni kell a másik felé. 

Szeretettel nyitni. És ebben (tisztelet a kivételnek),
azt érzem, a NŐ-k "jobbak". 

Mert lényükben hordozzák az összetartás képességét. 

Ha ezt a nyitást megtesszük, és így sem változik semmi
a másikban, akkor tudható, nem a jó úton járunk. 

De, a régi sérelmek bármelyik fél részéről,
vagy az azokban élés nem hoz megoldást semmire. 

Ha nyitunk, elengedve mindent, szeretve a másikat olyannak,
amilyen, akkor változásnak történnie KELL. 

Hogy milyen lesz ez a változás? Ez nem tudható előre. 

De, a lehetőséget meg kell adni....

Párban 2.

 

 

Úgy gondolom, hogy egy párkapcsolat akkor egészséges, 

ha a felek nincsenek "függőségi viszonyban" sem egymástól, 

sem egyéb külső tényezőtől.

Számomra egy párkapcsolatban fontos, hogy az ÉN és a TE 

értelmezése megmaradjon, és mindemellett kialakuljon a MI fogalma is. 

Hiszen e nélkül nincs közösség két ember között. 

Ott, ahol a két fél közül bármelyik is függőségi viszonyt 

alakít ki, nos ott, hiányzik valami. 

Hiányzik az egymásra figyelés, a másikkal való együtt-lét szépsége, 

és sajnos hiányzik a vágy, hogy ezek meglegyenek.

Sokszor a szerelem elmúltával az érzések megfakulnak a másik iránt, 

már nem "ugyanazt" jelenti, mint annak előtte.
Már nem olyan szép, okos, férfias, nőies, stb.
Már nem elégíti ki az "ideális társ" személyét.

Nem is elégheti ki, mert nagy valószínűséggel azt kerestük 

a másikban, ami bennünk hiányt okozott.
Mikor megtaláltuk, ideig-óráig szép minden, megkapjuk 

azt a figyelmet, amire szükségünk van. 

De, amint a lángolás elmúlik, megjelenik ismét az üresség érzése

- bár általában nem tudatosul bennünk -,

ami mutatja, hogy nem a másik fél az, aki kiegészített minket, 

hanem csak az, amit érzésekben kaptunk tőle.

Ezekben az esetekben történhet az, hogy bár a két fél párként él együtt, 

a párkapcsolatuk idővel már nem párkapcsolati minőség. 

Hanem két, egymástól egyre távolodó, idegen ember együttélése....

Pár(baj)ok 1.

 

Párommal kb. 4 hónapja voltunk együtt ekkor már. 

Nagyon mély, nagyon szép kapcsolat a mienk. 

Rengeteg beszélgetéssel, rengeteg felismeréssel. 

Az egyik ilyet szeretném most megosztani veletek.

Egy kiállítás megnyitóján voltunk aznap, későn indultunk hozzájuk, 11 óra után. 

Azokban a napokban sok volt a program, és bár sokat voltunk együtt, 

ténylegesen az egymásra figyelés meglazult. 

Sok minden összejött nálam is, a kisugárzásomból érezhette, nem megy minden rendben.

Nyár eleje volt, meleg éjszakákkal. 

Így többször is kint aludtunk azokban a napokban a teraszon éjszaka. 

Hazaérkezésünk után, hamar lefekvéshez készülődtünk. 

Megkérdezte: "hol szeretnél aludni"? Azt válaszoltam: nekem mindegy. 

Rám nézett, és azt mondta: "ez nem válasz". Majd kiment.

Bennem ekkor elszakadt valami. 

A több napos felgyülemlett feszültség kitört belőlem. 

És megtörtént az, ami addig nem: elsírtam magam, kitört belőlem a zokogás.

A fürdőszobába menekültem. Soha nem sírtam még férfi előtt.

Párom bejött utánam, zavartan, a helyzet őt is meglepte. 

Átölelt, simogatta a fejem csendesen. 

Pár perc elteltével, mivel a zokogásom nem csillapodott, 

annyit mondott csak: kint leszek a kertben.

Tudtam, azt jelenti, ha megnyugodtam, menjek utána.

Miután sikerült megnyugodnom, 10 perc telhetett el talán,

lemostam az arcom, és elindultam kifelé. 

Miközben mentem ki, hallottam, hogy valakivel telefonon beszél. 

Mikor meghallotta, hogy jövök, megszakította a beszélgetést. 

Éreztem zavarát, mikor mellé értem. 

Tudtam, a telefonbeszélgetés miatt van.

Leültem mellé, és hosszú percekig csak üldögéltünk egymás mellett. 

Jó volt csak úgy lenni mellette, szavak nélkül. 

Rengeteg érzés cikázott bennem, a szégyentől a megkönnyebbülésig minden. 

Hiszen még nem látott sírni, és még
én sem engedtem meg magamnak soha, hogy egy férfi előtt sírjak.

Pár szót beszélgettünk csak, nem közöltem vele mi volt a bajom, és ő nem volt erőszakos a témában. 

Nagyon szép éjszakát töltöttünk együtt. 

Élveztük az egymásmellettiséget, akkor több nem is kellett.

Másnap reggel kezdtünk el beszélgetni a történtekről. 

Az egom rendesen "felébredt" reggelre. Rákérdeztem arra, hogy kivel telefonált. 

Én akkorra már tudtam, hogy az előző barátnőjét hívta fel. 

(Ők jó kapcsolatban vannak azóta is.) 

Egyszerűen éreztem. Igennel válaszolt.

Kérdeztem tőle:

"hogy van az: miközben én bent szenvedek a fürdőszobában, 

akkor Te az előző barátnőddel csevegsz"???

(Itt az ego rendesen. Nem mondom, hogy nem szégyelltem magam utána ezért a mondatért.)

Azt válaszolta: csak TE szenvedtél.
Én tudtam, ha kijössz és beszélgetünk, 

egy csodálatos dolog fog megtörténni, 

és egy nagyon szép születésnek leszünk résztvevői. 

A volt barátnőjét pedig azért hívta akkor és ott, 

mert a kiállítás eseményeit szerette volna vele megosztani, ő ugyanis két hétre külföldre utazik.

Nem később, nem 2 hét múlva, 

mert akkor már nem lesznek benne azok az érzések,

amiket át akart adni. 

A zavart pedig az okozta benne, 

hogy nem tudta, hogyan reagálnék én akkor és ott mindenre.

Mondanom sem kell, az első másodpercekben szóhoz sem jutottam a válaszától. 

Aztán leesett.....

Hiszen milyen igaz. 

Semmi mást nem csináltam, mint kivetítettem rá a szenvedéseimet, 

és ráadásul még azt is elvártam volna, hogy ő is velem együtt szenvedjen.

Azóta is hálás vagyok azért, hogy volt annyira tudatos, 

hogy nem vette át az érzéseimet, és nem akart velem együtt lemerülni a mélybe. 

Ehelyett megmaradt önmagának,
és így vele együtt emelkedhettem fel a magasba...

Párban

 

Olyan természetes volt minden, ami kettőnkről szólt. 

Tudta azt, hogy félelmekkel, démonokkal küzdök, ha arról van szó,
valakivel együtt, párkapcsolatban éljek.

Azt mondta: "Nem tudom, hogy lesz, nem tudom, mi lesz. 

Egyet tudok csak. 

Veled akarom megélni ezeket a pillanatokat, hogy segíthessek átvészelni őket."

Gyönyörű ajándékot kaptam Tőle.

Két szárnyat, amik óvnak minden percben és magasba repítenek. 

És kaptam két szárnyat saját használatra, hogy én is repülhessek.

Szavai megnyugtattak és erőt adtak. 

Ez a mondata elég volt ahhoz, hogy mindazt, amit átéltem az elmúlt 8 hónapban vele,
úgy értelmezzek, ő is érti és tudja. 

Érti és tudja, hogy bár erős az érzelmi hullámzás, az ő támogatásával mégis sikerülni fog kialakítani egy EGYSÉG-et az együttélésben.

Egy valamit "felejtettem" el. Hogy ő is ember, mint én.
Hogy miközben engem véd, és él át velem mindent, aközben Ő maga is formálódik.
Ő maga is ugyanúgy megkapja a tanításokat, ahogy én. 

Hiszen nem véletlenül kerültünk össze.

Nem vettem figyelembe azt, hogy férfiként másképp viszonyul dolgokhoz, mint én nőként. 

Nem vettem figyelembe, hiszen nem tudtam róla, hogyan kell IGAZÁN nőként és férfiként viselkedni. 

 Nem tudtam, mert minden párkapcsolatomból magam léptem ki önként, amit büszkén meséltem másoknak.

 Hosszú időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, ez nem büszkeség, hanem félelem.

Félelem attól, hogy szeretnek, és attól, hogy szeretnem kell.