Legyen meg....

Átadod magad. 

Mikor végre átadod magad, és nem állsz ellen. 

Akkor, és csak akkor megjelenik a megoldás. 

Olyan "segítség" formájában, amiről nem is álmodtál.

Döbbenetként fut át rajtam a felismerés, hogy az ellenállásommal 

hogyan akasztom meg a LÉT áramlását.
 

Belegondolva, félelmetes pontosság működik minden.... 

Csak akkor kapod, ha elengedsz, és átadod magad. 

Legyen meg a Te akaratod.....

Különbség

Ha valamit behívsz az életedbe - legyen az egy új autó, lakás, vagy bármi más -, 

és mindezt örömmel, boldogsággal teszed, nincsenek benned félelmek, 

elvárások az új felé, akkor ez a "valami" szolgálni fog Téged.

Ha ellenben félelmek közepette történik a behívás - pl. mi lesz, ha ellopják
az új autómat - akkor Te fogod szolgálni azt a "valamit".

A különbség óriási......

Beszélgetések

Amikor együtt élünk valakivel, 

hajlamosak vagyunk egy idő után azt gondolni, 

hogy szavak nélkül is kitalálja minden gondolatunkat.

 És így állhat elő az a helyzet, ha valami nem tetszik a másikkal kapcsolatban, 

nem mondjuk el, nem kommunikáljuk le szavakkal is azt, 

ami bennünk rossz érzést kelt. 

Valamennyien átéljük a mindennapokban,

 hogy a jelenlegi helyzetünket egy már korábban megtörtént 

- a legtöbb esetben negatív - élményhez hasonlítjuk, 

és így az akkoriban levont következtetéseket alkalmazzuk újra és újra. 

Hajlamosak vagyunk "tudni" mindent, és elhitetni saját magunkkal, 

hogy ugyanabban az érzelmi mintázatban vagyunk benne ismét. 

Hajlamosak vagyunk a félelmeinket előtérbe tolva, szívünket elhallgattatva, 

csak az elménkre támaszkodni. 

Beszélgessünk! 

Beszélgessünk sokat, hogy megismerjük a társunk tényleges érzéseit,
hogy megismerhessük őt magát.

Ne hagyatkozzunk a régmúltra, már megtörtént eseményekre,
ne ragadjunk bele.

Hiszen minden változik.

Türelem

 

Türelem. Elsősorban magam felé. 

Mert, aki a tai chi-t tanulja, annak türelemmel kell lennie önmaga iránt.

Mai rohanó, "majd én megmutatom", "tedd oda magad, 

mert nem lesz belőled senki" világunkban nagyon nehéz türelmesnek lenni. 

Másokhoz is, nemcsak magunkhoz. 

A tai chi tanulásakor nincs teljesítménykényszer. 

Nincs időintervallum, hogy mennyi idő alatt kell megtanulni. 

Nincs másokhoz képest. Csak önmagamhoz mért fejlődés. 

Az egyedüli külső kontroll a mesterem, mert hát a forma rejtelmeibe ő tud igazán beavatni.

Bevallom, sokszor voltam türelmetlen. 

Nem sikerült egy mozdulat, nem oda került a kezem, 

ahova kellett volna, vagy csak (!) ha nem úgy sikerült egy napon, ahogy elterveztem. 

Rengeteg okot találhatunk arra, hogy türelmetlenek legyünk.

A mesterem ellenben türelmes volt (ezt köszönöm neki most is). 

Bizony előfordult, hogy sírva hagytam ott az edzést. 

Mert, ahogy változol, ez a sok változás megnyilvánul mindenféle formában. 

Sírásban, nevetésben, örömben és bánatban.

Azt mondják, tíz tanuló hiába tanulja ugyanazt a formát, 

mire "végeznek vele", tíz különböző formagyakorlatot látunk. 

Mert "beleteszik" önmagukat. 

Ha valaki nem engedi, hogy önmaga megjelenjen a formában, 

hiába gyakorol akár tíz évig is, mégsem lesz övé a forma. 

Amit csinál "üres" marad.

Türelmesnek kell lenni, 

mert semmi nem ér minket csak AKKOR és OTT, 

amikor MEGÉRTÜNK rá.

Aztán egyszer csak ott van. 

Azok a mozdulatok, amik eddig nem mentek, sikerülnek. 

Sokszor a mester egy félmondata, vagy egy társad...., valami. 

Valami segít, hogy megtörténjen.
Átfut rajtam az érzés, és átszínez mindent, ami eddig bennem volt.

Akkor érzékelem: igen, MOST lett az enyém.
MOST tudok vele együttműködni, MOST "értettem" meg.
És aztán MÁS lesz minden.

Hát valahogy így. :))

Mozdulatok

 

 

Tai chi-t oktatok. 

Hihetetlen élmény számomra foglalkozni másokkal. 

Hihetetlen, hogy bár ugyanazt a mozdulatsort tanuljuk,

mégis, mennyire más és más lesz, mindenkinél, mire a végére érünk. 

 

Mert beletesszük önmagunkat. 

Beletesszük mindazt, amik ott belül, mélyen mi vagyunk. 

Bár a fizikai testünk tűnhet esetlegesen korlátnak 

egyes mozdulatok elsajátításánál, 

mégis inkább a fejünk az, ami gátat szab. 

Döbbenet látni, érezni, hogy elindul egy mozdulat, 

és a fej (a gondolkodás) megfogja a mozgást. 

Megfogja, bár a test egy idő után magától is tudja, merre kell mozdulnia. 

De, a bennünk lévő gátak, pl. a "nem biztos, hogy jól tudom a mozdulatot" 

érzés, bizony átalakítja mindazt, ami végül a mozdulatban megjelenik.

Aztán egyszer csak elkezd változni minden. 

 

Ahogy megtanulunk "lazulni" fejben, 

megtanulunk elengedni és befogadni,

úgy kezd el a test mozgása is átalakulni. 

Úgy kerülünk egyre inkább harmóniába önmagunkkal és a környezetünkkel.

 

És ezért (is) gyönyörű a tai chi. 

Hiszen mindig az aktuális állapotunknak megfelelően tudunk csak mozogni, 

mindig megmutatja, hogy belül éppen hogyan érezzük magunkat. 

 

Nem tudjuk elrejteni magunkat.

 

Sem magunk előtt, sem mások előtt.....

 

 

 

 

Nővéremtől

Egy olyan embernek mint, én, aki igencsak hajlamos a halogatásra, 

kurtán-furcsán csengenek ezek a szavak. Carpe Diem.

A percről percre létezés művészete. Még tanulnom kell.

De megadatott a választás lehetősége. Ellentétben azzal, akinek nem.

Aki valóban percről percre kell, hogy éljen.

Aki nem ismeri a MAJD fogalmát, mert ő csak a MOST-ban létezhet.

Aki nem halogathat.

  Mert kell legyen egy OK. AZ ok.

Kerestem, végül nem én leltem rá. Megtalált.

 A reggeli borongós-esős időben fázósan sietős emberek

és ez a furcsa torokszorító érzés, ami nem múlik.

Andris. A neve Andris. Pici, törékeny és csak 2 éves. Rákos. Áttétes.

Nem ismerem, Anyu mesélt róla.

Mégis látom, ahogy kis kezét nyújtja a cukorkáért,

miközben édesanyja féltőn simítja ki homlokából

szőke tincseit: „tudod, hogy nem szabad”.

Tudja.

Mégis olyan jó megérinteni, elképzelni, ahogy selymesen szétolvad a szájban.

Olyan jó vágyni.

 Lehet, hogy az érzelem annyira erős, hogy a test nem bírja féken tartani.

A lélek és az érzések átveszik az irányítást, és a test sírni kezd.

Már nem tartom vissza.

Hagyom, hogy könnyeimet elmossák az esőcseppek. …

  Még most is, mikor ezeket a sorokat írom, azon tűnődöm,

honnan ez a nagy erő ebben a mosolygós, pöttöm emberkében?

Mi nem értjük, Ő igen. Nem dühös. Csak fáradt.

Nem hibáztat. Nem panaszkodik. Megadóan, türelmesen viseli sorsát.

Alázattal. Erős. A szüleiért. Értem. Értünk. …

 Hálás vagyok a sorsnak, hogy van egy ilyen Andrisom. 

Remélem, még sokáig lesz...

Düh

Régebben volt, hogy ért olyan hatás, ami miatt dühöt éreztem magamban. 

Egy ilyen alkalommal első felindulásomban legkedvesebb barátomhoz fordultam 

olyan "ments meg önmagamtól" típusú sms-el:

"miért van még mindig bennem düh és mit tegyek, hogy ne legyen?"

Mikor elküldtem az sms-t már tudtam, hogy felesleges kérdést tettem fel.

Hiszen a válasz bennem van, helyettem senki nem tudja azt megadni.

Mégis. Az, hogy feltettem a kérdést, mutatta rendesen, 

hol is tartok a helyzethez kapcsolódó érzelmek feldolgozásában.

Azt gondolom, mikor átélünk bizonyos helyzeteket,

sokszor nagyon jól tudjuk mi is történik bennünk, körülöttünk.

De, mikor az elfojtott fájdalmak ilyenkor előtörnek, "automatikus"

reakciókat adunk, felejtve mindent, mi IGAZ válaszként mélyen belül megvan.

Nos, legkedvesebbem válaszolt. Íme:

"Az, hogy dühös vagy, az az elfogadás hiánya....

a TE döntésed, hogyan reagálsz a szavakra!

A szeretet veled van - belül! 

Ha az vezet, akkor azt és úgy éled át, ahogy TE akarod!

De, amit átélsz, azt azért éled át, mert akartad, és mert célod van vele...

Amit el is tudsz így érni :).
A SZERETET legyen VELED :)"

És ismét csak köszönetet kell mondanom azért, hogy vannak körülöttem,

akik emlékeztetnek arra, ki is vagyok valójában.

Akik emlékeztetnek arra, hogy érhet bármi,

nem szabad elfelejtenem: ne a félelmeim irányítsanak.

Akik emlékeztetnek arra, hogy SZERETET és ELFOGADÁS

nélkül semmi nem működik.

Elsősorban önmagam szeretete és elfogadása nélkül.

Mert amíg ez nem működik, addig minden hiányt,

ami bennem keletkezik, félelmekkel (például, hogy dühös vagyok) töltök meg.


 És akik emlékeztetnek arra is - tai chi-s alapelvvel élve - , hogy

AHOL A TUDAT, OTT AZ ENERGIA....

Csodák

Mikor rád talál egy csoda a mindennapjaidban...

Sokszor  az ego félelmei által ezeket a csodákat „lealacsonyítjuk”.

Sokszor észre sem vesszük, mit csinálunk magunkkal, és a csodáinkkal. 

Sokszor csak egy oldalról tudjuk szemlélni magunkat és csodáinkat.

Sokszor fel sem fogjuk, csodában van részünk...

Csupaszon

Furcsa érzés még mindig, ismételten "rájönni" arra,

magam teremtem a világomat. 

Bár fejben "tudok" mindent, mégis döbbenetként tud érni

minden alkalommal, ha egy élethelyzetemre más oldalról is rálátok.

Rálátok, megpillantva azt, amit addig nem akartam,
nem tudtam észrevenni.
Nem akartam és nem tudtam,

mert a bennem rögzült fájdalmak, félelmek meggátoltak. 

Furcsa, mikor kívülről látva önmagad, "rájössz",

mennyi ál-arcot is fejlesztettél ki az évek alatt,

és milyen mélységekig jutsz le,
míg egyszer csak csupaszon állsz önmagad előtt. 

Csupaszon, de boldogan.

Egy lebegő, melengető érzésben, ami átjárja minden sejtedet.

Ezzel az érzéssel egy nagyon mély megnyugvás is kézenfogva jár. 

A tested körvonalai valahogy elmosódnak,
bizsergetően friss és új minden, 

mégis olyan ismerős.

Ismerős, mert ilyenkor a lelked szárnyal és magasba emel.

Ismerős, mert ilyenkor egyesülsz mindennel és mindenkivel,

ami és aki körülötted van.

Ismerős, mert ilyenkor a lelked szól,

és millió lélek hangja válaszol hívó szavadra...

Szélben

 

 Megfigyelted már magad, amikor üldögélsz a szélben?
Imádom a szelet. Imádok szembefordulni vele, imádok birkózni vele,
mikor érzem mekkora ereje van. 

Ez a szél, amiről mesélek, azonban kellemesen, lágyan érintős volt,
amilyenek a kora őszi szelek tudnak lenni. Becsukott szemmel üldögéltem,
igyekeztem mindent "kizárni" a fejemből. Azt már "megtanultam",
hogy ez parancsszóra nem megy. Inkább valamiféle "engedésnek"
kell megtörténnie. 

 

Meg kell engednem, hogy megjelenjenek azok a gondolatok, 

amik akarnak, majd el kell engedni őket. 

Megfigyelted már, mennyi gondolat cikázik át az agyon 

akár csak egy perc alatt?
Aztán, ahogy a szél is megtette hatását - tudod, olyan, 

mintha kifújna belőled mindent - úgy csillapodtak a gondolatok is. 

Ezek azok a pillanatok, amik aztán a változást hozzák. Számomra a szél a 

változást jelképezi, talán azért is szeretem annyira. 

Ilyenkor ellazulsz, a tested elernyed, az elme lecsendesedik. 

És csak úgy vagy. 

A gondolatok csillapodásával azonban az érzékelések fokozódnak. 

Már másképp érzékeled akárcsak a fa anyagát, amin ülsz. 

Mást jelent a szél, a madarak dala, a távoli autózúgás. 

A külső zajok elcsendesednek, vagyis inkább "kontúrtalanabbak" lesznek, 

és a belsőd hangját kezded el hallani.

Másképp érzékeled a levegővételt, a szíved hangját. 

A feszültség, ami esetleg benned van, fokozatosan enyhül, 

s szinte érzed, hogy vállaid legalább 5 centivel lejjebb kerülnek, mint addig. :

 

 Aztán egybeolvad minden, és megjelenik a "lebegés". 

A kezeid átmelegszenek, lassan elönt mindenhol ez a melegség, 

és érzed az energiát, ami megjelenik Benned, körülötted, mindenhol. 

 

Mikor érzed a tested, a súlyát, fizikai mivoltod, és olyan, 

mintha csak egyetlen pici "gondolat" kellene ahhoz, hogy felemelkedj. 

Harsányabb, élénkebb lesz minden körülötted, és mégis valahogy egybeolvadnak a 

színek, illatok, hangok. 

Egyszerre lesz minden "bántóan" éles, és mégis lágy és simogató.

Ezek nagyon mélyen érintős pillanatok...

Tanítás

  

Számomra egy Tanító:

Képzelj el egy embert, aki rengeteget mosolyog, aki lényével 

"beteríti" a teret, akinek nyugalma tanulandó.
Aki oly módon oktat, hogy nagyon hamar megérted, amiről beszél. 

Alapokat mond el mindig, de úgy, hogy abban benne van minden, 

aminek ott kell lennie. 

Sokszor ismétli önmagát, mert tudja, 

nem egyformán vagyunk befogadóak. 

Mindenkinél eljön az a pillanat, amikor az a bizonyos mondat elhangzik.

Lehet, hogy sokszor hallottad már, de akkor és ott 

tudja azt nyújtani pontosan, amire szükséged van. 

Hihetetlen az élmény, mikor magyaráz, és magyarázatától egyszer 

csak "kisüt a nap",  és érzed, tiéd lett mindaz, amiről beszél.

Akinél azt érzed: nem fél attól, hogy ha megoszt velünk 

mindenféle "titkokat", akkor neki nem marad már semmi. 

Mert tudja: soha nincs két egyforma beszélgetés. 

Tudja, soha nem "ugyanaz" az ember jelenik meg előtte,

aki a múltkor is ott volt. 

Hiszen folyamatosan változunk. 

És ő tud alkalmazkodni, tud várni, tud türelemmel lenni. Hova is sietne?
Aki renszerben lát, és ezáltal összességében beszél mindenről, 

az egész felől közelítünk a részletek felé,  tágul minden, kinyílik a világ.
Aki mellett boldog vagy. Minden különösebb ok nélkül.

Imádom, mikor azt mondja: "ez ilyen egyszerű".

Mert tényleg egyszerű az egész.

Ha, hagyjuk, hogy az legyen....

Menni, vagy nem menni

ez itt a kérdés.......

De, miért kérdés? Hiszen attól gyönyörű ez az egész, 

hogy folyamatosan változik minden.

Ne akasszuk meg a változást.

Tegyünk meg egy lépést, és hagyjuk, 

hogy a következő lépések ebből a lépésből induljanak ki.

Hogy merre megyünk majd? 

Mindig az adott pillanat határozza meg. 

De, ha meg merjük tenni azt a bizonyos első lépést, 

a további lépések szinte már maguktól jönnek.

Minden lépés jó lépés akkor és ott, 

bárhogy is döntünk.

Minden lépés arra szolgál, hogy segítse majd a következőt.

TEHÁT MOZGÁSRA FEL!!!!!

Irány az életünk,
és kezdjük el határozottan rakosgatni a lábainkat egymás után....

Egységben

 

 

 

A változás bennünk van. Minden sejtünkben, minden gondolatunkban. 

A változás bennünk lüktet, míg élünk. Miért fojtanánk hát le? 

Miért gondoljuk azt, hogy minden napunkat, minden pillanatunkat ugyanúgy 

kell leélnünk, anélkül, hogy IGAZÁN átélnénk a változás adta gyönyörűséges pillanatokat?

Kapunk egy feladatot. Mi történik? 

A már megszokott sémáink alapján kezdünk el gondolkozni. 

Gondolkozásunkat általában meghatározza a megfelelési kényszer. Sajnos......
A félelem, hogy nem fogunk jól teljesíteni. A félelem, mely nem engedi, 

hogy magunkra figyeljünk maximálisan, hogy meghalljuk, mit is akarunk igazán. 

Ellenben, ha el tudjuk engedni ezeket a félelmeket, kinyílik a világ. 

A megoldandó feladat játékká válik. 

Több oldalról tudjuk szemlélni, újabb és újabb szépséget fedezhetünk fel benne. 

S, ha így nézzük, a megoldások száma is megnő. 

A variációk sokasága szinte elborít minket, lubickolhatunk bennük. 

És hát mi is jobb annál, mintha játszhatunk? 

Önfeledten, elfelejtkezve magunkról, gyermeki tisztasággal és örömmel.
A feladatból játék lesz, s szinte incselkedve hívogat, gyere létezz velem együtt. 

Ne megoldandó probléma legyek számodra, hanem átélendő szépség.

Töltsön el mindenkit nyugalommal az a sokszínűség, amiben élünk. 

Töltsön el nyugalommal, és érezzük meg, pont ez a sokszínűség az, 

ami miatt nem lesz unalmas az életünk.  

És bár ilyen sokszínű a világunk, az EGYSÉG-érzet mindenkiben ott van. 

Mélyen, belül, de ott van. 

És segít, hogy tudd: bármi történik is, nem vagy egyedül soha.......

 

 

Elfogadás

  

Próbáljuk meg tudatosan  megélni kapcsolatainkat, 

nem csak úgy "beleesve" valamibe, és várva, hogy mi sül ki belőle!  

A tudatosság nem egyenlő a visszafogással, az állandó "észnél levésnél".

Minél tudatosabban éled meg mindennapjaidat, 

annál inkább közelítesz a nem "földi logika" szerinti történésekhez. 

Ha tudatos vagy, szereted önmagad, és ezáltal szeretsz másokat is. 

Akár kissé önzőnek is tűnhet ez az egész. 

De, kérdem én: ha nem szereted maradéktalanul önmagad, hogy tudsz másokat szeretni? 

Ha, "hibákat" fedezel fel magadban újra és újra, ha "bűnösnek" érzed magad, 

ha "lelkiismeretfurdalásod" van állandóan valami miatt, 

miből gondolod, hogy ezeket a "rosszakat" 

nem vetíted ki másra is a környezetedben? 

És, ha kivetíted, miből gondolod, hogy nem az fog inkább foglalkoztatni, mint önmagad? 

Hidd el, tudom, hogy így van.

Feladat a mindennapokra: elfogadni önmagam, megélni az el- és befogadást, 

az önmagam szeretetét. 

Érezni, hogy a másik bennünk van és mi Őbenne. 

Nem elfelejteni, hogy valahol mélyen EGYEK vagyunk. 

Bennük élek, ahogy Ők bennem. 

Minden alkalommal, amikor találkozunk, 

újabb és újabb lehetőséget adunk magunknak, hogy önmagunk legyünk egymás által.

"Szeretlek és Köszönöm." 

Két gyönyörű szó. 

Merjük kimondani. 

Merjük maradéktalanul megélni a szeretet és a hála érzését. 

Merjük engedni, hogy szeressenek. Merjünk szeretni.....

A szív útja

 

Az idő néha jótékonyan lelassul körülöttem. 

Lelassul, lehetőséget adva arra, hogy kívülről is megszemlélhessem azt, 

ami magam vagyok, hogy más szemmel is láthassam magam.
Ez a lelassulás érdekes módon kiemeli mindazt, 

ami elnyomásra kerül bennem még mindig a mindennapjaimat élve. 

Hangsúlyosabbak lesznek ezek a pillanatok kívülről, megmutatva azt, 

hogy bár a szívem "tudja" a járandó utat, az eszem sokszor mégis másfelé irányítja lépteim. 

Ezek a pillanatok megmutatják, hogy a szív útja, 

bár nehéznek tűnik, az egyetlen járható út. 
Az egyetlen igaz út, minek a bejárása során olyan magasságokba emelkedhetünk, 

ahol még nem jártunk.

Ennek ellenére mégis miért járom még mindig sokszor az ész útját?

Az a legszebb az egészben, 

hogy ennek a kérdésnek a megválaszolásához is a szívemhez kell fordulni.....

Hogyan szeretsz? 2.

 

 

Mit is jelent szeretni?

Szeretni annyit tesz, engedni, hogy a másik legyen. 

Olyannak, amilyen, úgy, ahogy van. 

Hogy az lehessen mellettem, aki ő maga IGAZÁN. 

Az elmúlt három évemben megadatott, hogy olyan emberekkel ismerkedtem meg, 

akik azért szerettek és szeretnek azóta is, aki és ami vagyok. 

 

Akik ki merték mondani - mikor arra a kérdésükre, 

hogy miért nem engedem őket közel magamhoz, 

azt válaszoltam: ennél közelebb már nem tudom -, 

szóval ők ki merték mondani: nincs szükségünk a hazugságaidra. 

És valóban: nem engedtem magamhoz őket közel. 

Mert féltem. 

Féltem attól, mi lesz, ha egyszercsak mégis úgy gondolják, 

már nem szeretnek úgy, mint eddig. 

De, ők hagyták, hogy legyek mindig, 

minden alkalommal olyan, amilyen vagyok. 

 

És általuk szép lassan "megtanultam" mi is a SZERETET.

 

 

Gondolatok a szeretetről 2.

 

Megismerkedtem egy fantasztikus kis csoporttal. 

Csikung, tai chi gyakorlatokra oktatom őket. 

 

Az első találkozásunkkor túláradó örömmel fogadtak. 

Kíváncsiak voltak arra, hogy milyen is vagyok.

Óriási mosolyt kaptam kivétel nélkül mindegyiküktől. 

Egyetlen dolgot közöltek velem, a nevüket. 

Valamint azt, hogy mit is szeretnek csinálni. 

Nem hallgattam tőlük panaszkodást, nem akartak "erővel" lenyomni, nem akarták, 

hogy csak rájuk összpontosítsak. 

Nagyon figyeltek, és nagyon akarták azt csinálni, amit mutattam nekik. 

És élvezték. Élvezték minden percét, önmagukat adták minden pillanatban. 

Tartottam egy kicsit a találkozástól. Nem miattuk izgultam, hanem magam miatt. 

A saját reakcióimtól féltem. Hogyan és mit fogok nekik mondani és mutatni. 

Tartottam az "elvárásoktól". 

Felesleges volt. Csak őszinte szeretetet kaptam tőlük. 

Olyan szinten töltöttek fel, mint amikor taijizom, csak magamra figyelve. 

Olyan energiákat közvetítettek felém, amit nem lehetett nem érezni, 

az erejük szinte földhöz vágott, és egyben szárnyakat adott. 

 

Gyógyítottak úgy, hogy nem is tudtak róla. Hazafelé úgy éreztem, a föld felett járok pár centivel.

ÉRTELMILEG sérülteknek mondják őket. 

Azok "akasztották" rájuk ezt a kifejezést, akik azt gondolom, 

és itt önmagamról is beszélek, ÉRZELMILEG sérültek. 

Nagyon KÖSZÖNÖM nekik azt a csodálatos délutánt, 

és az összeset, amit még együtt fogunk eltölteni....

 

 

 

Engedd, hogy sebezhető legyél

 
Amikor megérzed mennyire nem fontos, mit és hogyan tettél az elmúlt éveidben.
Amikor rájössz, hogy csak a pillanat számít, a jelen, amiben élsz.
Az számít minden helyzetben, akkor és ott hogyan döntesz. Nehéz.
Saját példámból kiindulva, de látva a többieket is, letaglóz,
mennyire nem élünk a jelenben,
mennyire ragaszkodunk a múlthoz és helyezzük magunkat a jövőbe.

Mikor szinte külső szemlélőként látod magad a különböző helyzetekben,
amik hosszú éveken keresztül fájdalmat okoztak.
Most is megjelennek a démonok, még most is küzdened kell velük,
még most is füledbe suttogják: "nézd, ismét bántanak. Emlékszel ugye milyen érzés?
Menj, fuss el tőlük, hiszen neked ez fájdalmat okoz! Félsz tőle!"

De, hát mi is a félelem?  
Mindaz, amit annak ítélek meg, amit a félelem érzésével ruházok fel.

Aztán mégis maradsz. És lassan jobb lesz.
A félelem átalakul, átadja helyét egy nagyon mély érzésnek.

Mikor már nem számít, hogy a másik mit mond, vagy tesz.
Mert tudod, hogy miért is teszi. Mik azok a félelmek, amik még hatnak rá.
Érzed belül mélyen, hogy mi hiányzik neki, mert te is átélted/átéled folyamatosan.
Mikor érzékeled magad körül az embereket.
Köztük vagy, mégsem tudnak már „anyagukkal” elnyomni.

Mikor tudod, mi lesz a következő szó, vagy mondat, amit hallani fogsz tőle.
Mert míg nem változunk, mindig egyazon séma szerint létezünk.
Megérezni azt, hogy a sebzett lélek milyen óvatosan,
félelemmel fordul azokhoz az apró megérzésekhez,
a bizalomhoz, amit kap.
És megérezni azt, hogy pillanatok alatt milyen örömmel
tudja eltölteni a másikat, ha "rájön", lehet önmaga.

Csak hagyod, hogy áthasson, amit érzel,
miközben a másikat figyeled, mikor vele vagy.
A szemei. Mindent elmondanak.
Belenézni a szemébe, és kiolvasni belőle mindazt,
amit még nem tud, vagy nem mer felvállalni.

A szívedben érzed ilyenkor, mennyivel több minden van mögötte,
de még nem kész rá, hogy feladjon mindent.
Mennyire lényegtelenek lesznek ilyenkor a szavak.

Pedig micsoda erő rejlik bennük!

Micsoda hatalom!

Ilyenkor mennyire nem jelent semmit, mit is mondunk,
mert minden szó, minden mondat értelmet próbál adni annak,
aminek nincs szüksége értelemre.

Engedd, hogy sebezhető legyél....


 

Ahogy én érzékelem

Nem test vagyok, aminek lelke van, hanem lélek vagyok, akinek teste van.

Mindnyájan EGY-ek vagyunk. Te létezel bennem, én létezek Benned. 

EGYSÉG-ből jöttünk, és az EGYSÉG felé tartunk.

Körülöttünk és bennünk minden energia. Mind egyénileg rezgünk az EGYSÉG részeként.

Leszülettünk az emberi világba azért, hogy megtapasztaljuk a testi lét világát.

Célunk az EGYSÉG-be való hazatérés, utunk a ráeszmélések, tapasztalások útja.

Szabad akarattal jöttünk e világba, hogy a magunk által választott módon élhessük meg megtapasztalásainkat.
Az életünk nem véletlenek sorozata.

Ebben az ÉLET-nek nevezett társasjátékban Te vagy a játékvezető és a játékos is egyben. 

Sőt, mondjak még valamit? Te írod a szabályokat is.

Magunk teremtjük valóságunkat. 

Mindenki maga dönti el, hogy milyen gondolatai vannak, 

mit választ figyelme tárgyául, mihez engedi energiáit áramolni.
Ha dühös vagy, dühödet táplálod, ha boldog, a boldogságodat.

Nem az emberek és a dolgok miatt érzünk bármit is.
TE döntesz úgy, hogy megengeded mindazt az élményt, amely téged érzelmileg befolyásol. 

Csak döntés kérdése, hogy milyen élményben veszel részt.

FELELŐS vagy saját életedért, hiszen TE VAGY, AKI A DÖNTÉSEIDET HOZZA.

Kapcsolataink tükrözik önmagunkat.

Minden ember tanít és tanító is egyben. 

A rezonancia törvénye alapján olyan embereket vonzunk magunkhoz, 

akikben visszhangra találnak problémáink. 

Kapcsolataink által tudunk gyógyulni és visszatérni a teljességhez.

Fizikai valóságunk illúzió, amit öt érzékünk teremt meg.

Csodák a világomban

 Mikor történtek/történnek meg a csodáim? 

Amikor nincs bennem szemernyi kétség, nincsenek elvárások a másik iránt, csak kíváncsiság.
Olyan, mintha minden alkalommal, amikor találkozom valakivel, akkor látnám először.... és valahogy így is működik. 
Nem szavak, képek maradnak meg bennem tőle, csak érzések.

És ezt a létállapotot, mikor "csak úgy" vagy, megérzi mindenki, hatással van mindenkire. 
Kire így, kire úgy.
Aztán mindaz, amit adunk egymásnak, "visszaépül" belém is.

 

Nos, ez az, ami miatt reggelente ébredéskor bizsereg mindenem, és alig várom, hogy elkezdődjön a nap.

Amikor a szívem szinte már fáj attól a sok gyönyörtől, amit jelent akárcsak a szél érintése a bőrömön, ezért van az, hogy az idő, mint "olyan" elfelejtődik, nincs. 

 

Hihetetlen érzés, mikor tisztul ki belőlem minden, és nem marad mögötte semmi, nem tudom, másképp leírni, csak ÉN magam.

 
Valahogy átminősül minden, és csak azt érzem, tele vagyok energiával, 

amit át kell, hogy adjak másoknak is.

És ebben az állapotban a szavakat, érintéseket úgy tudod megélni és úgy tudják veled is megélni, hogy nem kötök/nem kötnek hozzá múltbéli dolgokat.

Ebben az állapotban minden szó, minden érintés akkor és ott jelent valamit, ami teljesen más, teljesen újszerű,  és olyan magasságokba repít, ahol még nem jártál.

Ilyenkor a test "elfelejtődik", a lelkek azok, amik egyesülnek, és szerelem érzéséhez hasonló, de mégis sokkal másabb, sokkal tartalmasabb érzéseket élsz meg.

 
S mikor később visszagondolsz ezekre a pillanatokra, elöntenek újra és újra az ott megélt érzések, és csak szárnyalsz ismét....