Talbo nézte a feleségét.
A szeme nem csillogott már úgy, de még mindig olyan elbűvölő volt,
mint amikor megismerte. Bizonyos dolgokról soha nem mesélt neki:
nem mesélt a nőkről, akiket egy-egy csatában nyert meg, a nőkről,
akikkel a nagyvilágban találkozott, a nőkről, akik azt várták,
hogy egyszer majd visszatér hozzájuk.
Sosem mondta el neki ezeket, mert biztos volt benne, hogy mindenről tud,
és hogy mindig megbocsát neki, mert ő a nagy Szerelme,
és a szerelem fölötte áll az e világi dolgoknak.
De voltak más dolgok is, amiket nem mondott el neki,
és amiket valószínűleg soha nem tudott volna meg: hogy ő volt az,
aki a gyengédségével és a vidámságával megmutatta neki az élet értelmét.
Hogy az ő szerelme lökte a Föld legtávolabbi csücskeibe,
mert érte akart meggazdagodni, hogy vehessenek egy kis földet,
és békében élhessenek együtt életük egész hátralévő részében.
Ebben a kialvó lélekben, az ő törékeny lényében való végtelen
bizodalma késztette arra,
hogy tisztességesen harcoljon, mert tudta, hogy a csata után hazatér hozzá,
és az ölébe hajtja a fejét, hogy elfeledje a szörnyűségeket.
Az ő öle volt az egyetlen öl, amelyik valóban az övé volt,
hiába a világ összes nője.
Az egyetlen öl, ahol leunyhatta a szemét,
és úgy aludhatott, mint egy gyermek.
(Coelho: Brida)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése