hétfő, július 2

Egy hétfő este.....




Egy nem túl "jól" zárult napomon feküdtem este az ágyban. 
Azon a napon valahogy sok minden megtalált, 
ami még feldolgozásra vár, amivel még mindig dolgom van. 
És ugye ebben az állapotban, mikor a múlt árnya kísért, 
a jelen pillanatai felnagyítódnak, torzulnak, 
a múlt szűrőjén keresztül tapasztalunk ismét. 
Velem sem történt másképp. 
Fájt minden perc, lelki-testi fájdalommal. 
Döbbenetként tud érni, milyen szinten és milyen erővel 
vagyok képes még mindig lesüllyedni démonjaim közé. 

Kissé skizofrén állapot. 
Egyfelöl tudom mi történik, merre tartok, 
másfelöl pedig az utóbbi időben azt kell észrevennem, 
hogy lesüllyedni nagyon hamar tudok, 
ellenben megtalálni újból a harmóniát önmagamban 
jóval nehezebben. 
Időben tűnik nagyon hosszúnak az út.

Ebben az állapotomban párom sem tudott pozitívan hatni rám. 
Bár érzékeltem őt, fájdalmaim elzárták előlem. 
Szerettem volna szeretetében feloldódni, de nem ment, 
fájdalmat okoztam neki is és magamnak is. 
Végső mentsvárként kértem, hogy mondjon jó dolgokat 
az aznapi napról, ha tud. És tudott.
Azon a kissé rekedtes hangján, amit annyira szeretek, 
és ami mindig eláraszt önmagával.
Elmondta mik történtek vele aznap, elmondta milyen gondolatai voltak. 
Minden szavát áthatotta az öröm, 
a várakozással teli lét a mindennapjait illetően. 
Félálomban hallgattam őt, és arra gondoltam mennyire is szeretem, 
mindazt, ami Ő maga. 
Ámulattal töltött el ismét, bár számtalanszor megtapasztalom tőle, 
mennyire tud örülni mindennek, ami éri.

És, mintegy lezárásként a mondanivalójának, az utolsó "egyszerű" 
mondata, ami végül az álmomig kísért az volt:
"- Milyen jó, hogy még csak hétfő van, 
mert még annyi minden történhet a héten."

Csak köszönni tudom mindazt, amit kapok Tőle.