Egy Barátomnak...

Minden alkalommal, amikor találkozunk, újabb és újabb

ehetőséget adunk magunknak, hogy önmagunk legyünk egymás által. 

Szeretlek.

Ilyenkor olyan kevésnek tűnik e szó arra, hogy kifejezze, mit is érzek irántad. 

Nincs bennem félelem, mert tudom, kerüljünk bármilyen helyzetbe is,

kössük bármihez/bárkihez is az életünket, mindig jelen leszünk egymásnak.

Kérdésedre válaszolva: ha egymással tudjuk élni ezt a csodát,

mással is sikerülni fog.
Minden találkozásunk után "MÁS" embernek érzem magam.

Olyan, mintha felépítenénk magunk köré egy kis kerítést.

Néha úgy éreztem, kizártuk teljesen a külvilágot kettőnk körül,

és fájdalomként éltem meg, hogy "vissza kell kerülnöm" ebbe a "való" világba.

Most úgy érzem, azzal, hogy felépítjük ezt a kis kerítést semmi baj nincs.

Mert a kerítés határait is mi rakjuk le. 

És egyre biztosabban érzem azt is, hogy ezek a határok kitolódnak,

és tudom, egyszer eljön az idő, amikor ezek a határok

összemosódnak a "való" világ határaival.

Minden olyan kapcsolattal, ami lélekből fakad, igen,

közelebb kerülünk Istenhez.

Így nincs miért aggódni.

CSAK HINNI KELL.