Megélések

 

Minden, ami érzésként most bennem van, szavakkal nem igazán kifejezhető. 

Nyugalom, béke, megnyugvás, csend.
Mintha megtaláltam volna valamit magamban, ami ugyan eddig is ott volt, 

de nem foglalkoztam vele. Sok minden értelmét vesztette.

Olyan ez, mint egy megterített asztal. Csábítanak, hívogatóan ott vannak 

előtted a különböző ételek nap, mint nap, de hiába eszel belőlük, 

nem hozzák meg a várva várt kielégülést, boldogságot. 

Pillanatnyi örömérzetet okoznak, és aztán megint ott van az üresség. 

És a kérdés: holnap mit eszek?

Most megéreztem azt, milyen, ha a sok csalogató étel helyett egy egyszerűnek, 

semmitmondónak tűnő ételt választasz.
Az íze feledtet veled mindent, amivel küzdesz és emlékeztet arra, 

hogy valahol mélyen, belül ez minden íznek az alapja, ez az, 

amihez nem kell hozzáadnunk különböző fűszereket, mázokat és körítéseket. 

És belül bizton tudod, nincs szükséged másra. 

Mert csak az esztétikai élményt nyújtják, de az éhségünket nem csillapítják.

Amikor megérzed mennyire nem fontos, mit és hogyan tettél az 

elmúlt éveidben. Amikor megérzed, hogy csak a pillanat számít, 

a jelen, amiben élsz. 

Az számít minden helyzetben, akkor és ott hogyan döntesz. 

Nehéz. Saját példámból kiindulva, de látva a többieket is, letaglóz, 

mennyire nem élünk a jelenben, mennyire ragaszkodunk a múlthoz és 

helyezzük magunkat a jövőbe. Mikor szinte külső szemlélőként látod magad a 

különböző helyzetekben, amik hosszú éveken keresztül fájdalmat okoztak. 

Most is megjelennek a démonok, még most is küzdened kell velük, 

még most is füledbe suttogják: nézd, ismét bántanak. 

Emlékszel ugye milyen érzés? 

Menj, fuss el tőlük, hiszen neked ez fájdalmat okoz! Félsz tőlük! 

De hát mi is a félelem? Mindaz, amit annak ítélek meg, 

amit a félelem érzésével ruházok fel.
Aztán mégsem futsz el. És lassan jobb lesz. 

A félelem átalakul, átadja helyét egy nagyon mély érzésnek.

Mikor már nem számít, hogy a másik mit mond, vagy tesz. 

Mert tudod, hogy miért is teszi. Mik azok a félelmek, amik még hatnak rá. 

Érzed belül mélyen, hogy mi hiányzik neki, mert te is átélted/átéled folyamatosan. 

Mikor érzékeled magad körül az embereket. 

Köztük vagy mégsem tudnak már „anyagukkal” elnyomni.

Mikor tudod, mi lesz a következő szó, vagy mondat, amit hallani fogsz tőle. 

Mert míg nem változunk, mindig egyazon séma szerint létezünk. 

Megérezni azt, hogy a sebzett lélek milyen óvatosan, félelemmel fordul 

azokhoz az apró megérzésekhez, a bizalomhoz, amit kap. 

És megérezni azt, hogy pillanatok alatt milyen örömmel tudja eltölteni a 

másikat, ha megérzi, lehet önmaga.

Csak hagyod, hogy áthasson, amit érzel, miközben a másikat

figyeled, mikor vele vagy. 

A szemei. Mindent elmondanak. 

Belenézni a szemébe, és kiolvasni belőle mindazt, amit még 

nem tud, vagy nem mer felvállalni. 

A szívedben érzed, ilyenkor mennyivel több minden van mögötte, 

de még nem kész rá, hogy feladjon mindent. 

Mennyire lényegtelenek lesznek ilyenkor a szavak. 

Pedig micsoda erő rejlik bennük! Micsoda hatalom! 

Ilyenkor mennyire nem jelent semmit, mit is mondunk, mert minden szó, 

minden mondat értelmet próbál adni annak, aminek nincs szüksége értelemre.

Mennyire más így érzékelni a másikat. Testek, anyag nélkül. 

Csak lebegünk ebben a vég nélküli, áramló létben, ahol nincsenek 

határozott körvonalak, nincsenek óriási kilengések. 

Ebben az állapotban minden természetesnek hat, 

a fájdalom, mit magunkban hordozunk, észrevétlenül átalakul és átadja a 

helyét a csendnek, a türelemnek, a megértésnek, a bizalomnak. 

 

Kis észlelések ezek, és mégis olyan nagy hatással tudnak rám lenni. 

És ilyenkor minden törlődik, csak jön az érzés, elönt teljesen, és már semmi 

más nem érdekes. Burokban vagy, és mégsem vagy egyedül.
Érzed a szelet, a meleget, a nap sugarait, létünk apró mozzanatait. 

A körülötted lévő tárgyakat, embereket úgy látod, 

mintha ködszerű fehér felhő venné körül őket.

Minden lélegzetvétellel egyre közelebb kerülsz hozzájuk, egybeolvadsz velük, 

már nem létezik te és ők. 

Csak EGYÜTT vagyunk ebben a hatalmas erőben...

Léleksimogatás

Kicsit nehéz írnom a metamorf masszázsról. 

Nehéz, mert egyfelől annyira új volt az egész, másfelől meg úgy éreztem, 

ennél természetesebb "dolog" nem sok történt még velem.

És nehéz azért is írni, mert olyan érzéseket kaptam, 

amiket "földi" szavakkal nehéz kifejeznem.

A masszázs elején meglepett Kati "ereje", meglepett milyen 

energiaérzetet biztosított számomra. Nagyon hamar belekerültem 

egy olyan állapotba, mintha becsomagolt volna egy nagyon meleg, 

nagyon puha dunyhába. 

Burok volt körülöttem, ezen keresztül érzékeltem Kati érintését. 

Nagyon apró és finom érintések voltak ezek, 

valahogy egybefolyt minden, folyamatosan bizserget érintése nyomán a testem. 

Többször megjelent fájdalom az érintése után, általában nem ott, 

ahol megérintett. Félelmet nem éreztem, mert tudtam, hogy elmúlnak,

 tudtam, hogy jeleznek valamit ezek a fájdalmak.

 Hatalmas nyugalom és nagyon erős "hazatalálós" érzés volt velem. 

Gondolatok nem nagyon voltak, inkább csak érzések, amiket a masszázs után 

próbáltam megfogalmazni, kisebb-nagyobb sikerrel. 

Bár a masszázst "fizikailag" a testem kapta, a lelkemet érintette minden mozdulat. 

Mikor vége volt a masszázsnak, olyan volt, mintha nem a testemben 

lennénk. Ez az érzés megjelent már a masszázs alatt is. 

Furcsa volt megmozdulnom, látnom a kezemet. 

Furcsa volt egyáltalán ilyen nagyon "anyaginak" éreznem magam. 

Lényem kitágult, és minden "korlát", amit a testem ad, megszűnt. 

Lebegős, nagyon finom, nagyon-nagyon jó érzés volt. 

Útban hazafelé szerintem a Föld felett jártam 

pár centivel, és nem is értettem, miért van szükségem villamosra és buszra, 

hiszen csak úgy "ment" minden körülöttem és velem. 

Ez a nagyon finom érzés még napokig kitartott, 

mindamellett, hogy olyan megéléseket, tapasztalásokat kaptam az 

elkövetkező napokban, amik hozzásegítettek ahhoz, hogy nagyon 

mélyen bennem lévő, eddig még semmilyen "technikával" fel nem oldható
ősfélelmemet, a másiktól való függésemet feloldja,
és végre megtapasztalhassam, 

hogy nem vagyok felelős senkiért, csak magamért. 

Nagyon köszönöm Katinak azt is, hogy elmondta, Ő mit érzett. 

Fantasztikus volt vele megélni ezt. 

Köszönöm.