.jpg)
Bűntudat.
Ez a szó jelent meg, miközben "családtagjaimat" néztem,
éreztem a családállításon.
éreztem a családállításon.
Bűntudat azért, hogy megszülettem.
Bűntudat azért, hogy nem tudok elég jó lenni a szüleimnek.
Bűntudat azért, hogy teher vagyok számukra.
Bűntudat azért, hogy.... élek.
Aztán elborított.
Elborított a fájdalom, amit e szó megtalálása okozott.
Kérdések jelentek meg,
melyeket felülírt a legerősebben lüktető:
MIÉRT, MIÉRT, MIÉRT???
Láttam, mi történik a szobában.
Jelen voltam testileg, de közben lelkem végigszárnyalt
nem csak azon az 50 éven, amit abban a fél órában együtt átéltünk.
Jelen voltam, mégsem voltam ott.
Végül megjelent.
Lassan, nehezen, de megjelent a szeretet.
Láttam, éreztem, hogyan oldódnak fel a benne.
És közben féltem.
Féltem, hogy a végén oda kell állnom közéjük,
a szemükbe kell néznem, át kell élnem mindazt, ami történt.
Féltem, hogy szeretni "kell" őket.
És nem "fogtam" fel. Nem fogtam fel,
hogy ott a "végén" már nincs mitől félnem.
hogy ott a "végén" már nincs mitől félnem.
Nincs mitől félnem, mert ahol megjelenik az IGAZ szeretet,
az felülír, átminősít mindent.
Eljött a pillanat. Ott álltam közöttük.
Ott álltam, és vártam, hogy megjelenjen a düh, megjelenjen a
meg nem értés energiája, hogy az arcukba kiálthassam az
általam legfontosabbnak ítélt MIÉRT? kérdést.....
De, mindez elmaradt.
Elmaradt, mert nem csak hallottam, amit mondanak,
de éreztem mindent, hogy IGAZ.
A félelem megszűnt.
Eltöltött egy mély nyugalom, megértés és megbocsájtás.
Eltűntek a kérdések.
Csak a SZERETET maradt.
Irántuk és magam iránt is.
És megéreztem, hogy az ÉLET csodálatos.
Velem együtt, és nem nélkülem.
Köszönöm Nektek, hogy segítettetek ezekben a nehéz,
de gyönyörű percekben.
Visszavonhatatlanul megváltozott valami.
Elkezdtem ÉLNI......
