Családállítás

Bűntudat. 

Ez a szó jelent meg, miközben "családtagjaimat" néztem,
éreztem a családállításon. 

Bűntudat azért, hogy megszülettem. 

Bűntudat azért, hogy nem tudok elég jó lenni a szüleimnek. 

Bűntudat azért, hogy teher vagyok számukra. 

Bűntudat azért, hogy.... élek. 

Aztán elborított. 

Elborított a fájdalom, amit e szó megtalálása okozott. 

Kérdések jelentek meg, 

melyeket felülírt a legerősebben lüktető: 

MIÉRT, MIÉRT, MIÉRT???

Láttam, mi történik a szobában. 

Jelen voltam testileg, de közben lelkem végigszárnyalt 

nem csak azon az 50 éven, amit abban a fél órában együtt átéltünk.

Jelen voltam, mégsem voltam ott.

Végül megjelent. 

Lassan, nehezen, de megjelent a szeretet. 

Láttam, éreztem, hogyan oldódnak fel a benne. 

És közben féltem. 

Féltem, hogy a végén oda kell állnom közéjük, 

a szemükbe kell néznem, át kell élnem mindazt, ami történt.

Féltem, hogy szeretni "kell" őket.

És nem "fogtam" fel. Nem fogtam fel,
hogy ott a "végén" már nincs mitől félnem. 

Nincs mitől félnem, mert ahol megjelenik az IGAZ szeretet, 

az felülír, átminősít mindent. 

Eljött a pillanat. Ott álltam közöttük. 

Ott álltam, és vártam, hogy megjelenjen a düh, megjelenjen a 

meg nem értés energiája, hogy az arcukba kiálthassam az 

általam legfontosabbnak ítélt MIÉRT? kérdést.....

De, mindez elmaradt. 

Elmaradt, mert nem csak hallottam, amit mondanak, 

de éreztem mindent, hogy IGAZ.

A félelem megszűnt.

Eltöltött egy mély nyugalom, megértés és megbocsájtás.  

Eltűntek a kérdések. 

Csak a SZERETET maradt. 

Irántuk és magam iránt is.

És megéreztem, hogy az ÉLET csodálatos. 

Velem együtt, és nem nélkülem. 

Köszönöm Nektek, hogy segítettetek ezekben a nehéz,

de gyönyörű percekben.

Visszavonhatatlanul megváltozott valami.

Elkezdtem ÉLNI......