Türelem

 

Türelem. Elsősorban magam felé. 

Mert, aki a tai chi-t tanulja, annak türelemmel kell lennie önmaga iránt.

Mai rohanó, "majd én megmutatom", "tedd oda magad, 

mert nem lesz belőled senki" világunkban nagyon nehéz türelmesnek lenni. 

Másokhoz is, nemcsak magunkhoz. 

A tai chi tanulásakor nincs teljesítménykényszer. 

Nincs időintervallum, hogy mennyi idő alatt kell megtanulni. 

Nincs másokhoz képest. Csak önmagamhoz mért fejlődés. 

Az egyedüli külső kontroll a mesterem, mert hát a forma rejtelmeibe ő tud igazán beavatni.

Bevallom, sokszor voltam türelmetlen. 

Nem sikerült egy mozdulat, nem oda került a kezem, 

ahova kellett volna, vagy csak (!) ha nem úgy sikerült egy napon, ahogy elterveztem. 

Rengeteg okot találhatunk arra, hogy türelmetlenek legyünk.

A mesterem ellenben türelmes volt (ezt köszönöm neki most is). 

Bizony előfordult, hogy sírva hagytam ott az edzést. 

Mert, ahogy változol, ez a sok változás megnyilvánul mindenféle formában. 

Sírásban, nevetésben, örömben és bánatban.

Azt mondják, tíz tanuló hiába tanulja ugyanazt a formát, 

mire "végeznek vele", tíz különböző formagyakorlatot látunk. 

Mert "beleteszik" önmagukat. 

Ha valaki nem engedi, hogy önmaga megjelenjen a formában, 

hiába gyakorol akár tíz évig is, mégsem lesz övé a forma. 

Amit csinál "üres" marad.

Türelmesnek kell lenni, 

mert semmi nem ér minket csak AKKOR és OTT, 

amikor MEGÉRTÜNK rá.

Aztán egyszer csak ott van. 

Azok a mozdulatok, amik eddig nem mentek, sikerülnek. 

Sokszor a mester egy félmondata, vagy egy társad...., valami. 

Valami segít, hogy megtörténjen.
Átfut rajtam az érzés, és átszínez mindent, ami eddig bennem volt.

Akkor érzékelem: igen, MOST lett az enyém.
MOST tudok vele együttműködni, MOST "értettem" meg.
És aztán MÁS lesz minden.

Hát valahogy így. :))