Nővéremtől

Egy olyan embernek mint, én, aki igencsak hajlamos a halogatásra, 

kurtán-furcsán csengenek ezek a szavak. Carpe Diem.

A percről percre létezés művészete. Még tanulnom kell.

De megadatott a választás lehetősége. Ellentétben azzal, akinek nem.

Aki valóban percről percre kell, hogy éljen.

Aki nem ismeri a MAJD fogalmát, mert ő csak a MOST-ban létezhet.

Aki nem halogathat.

  Mert kell legyen egy OK. AZ ok.

Kerestem, végül nem én leltem rá. Megtalált.

 A reggeli borongós-esős időben fázósan sietős emberek

és ez a furcsa torokszorító érzés, ami nem múlik.

Andris. A neve Andris. Pici, törékeny és csak 2 éves. Rákos. Áttétes.

Nem ismerem, Anyu mesélt róla.

Mégis látom, ahogy kis kezét nyújtja a cukorkáért,

miközben édesanyja féltőn simítja ki homlokából

szőke tincseit: „tudod, hogy nem szabad”.

Tudja.

Mégis olyan jó megérinteni, elképzelni, ahogy selymesen szétolvad a szájban.

Olyan jó vágyni.

 Lehet, hogy az érzelem annyira erős, hogy a test nem bírja féken tartani.

A lélek és az érzések átveszik az irányítást, és a test sírni kezd.

Már nem tartom vissza.

Hagyom, hogy könnyeimet elmossák az esőcseppek. …

  Még most is, mikor ezeket a sorokat írom, azon tűnődöm,

honnan ez a nagy erő ebben a mosolygós, pöttöm emberkében?

Mi nem értjük, Ő igen. Nem dühös. Csak fáradt.

Nem hibáztat. Nem panaszkodik. Megadóan, türelmesen viseli sorsát.

Alázattal. Erős. A szüleiért. Értem. Értünk. …

 Hálás vagyok a sorsnak, hogy van egy ilyen Andrisom. 

Remélem, még sokáig lesz...