Pár(baj)ok 1.

 

Párommal kb. 4 hónapja voltunk együtt ekkor már. 

Nagyon mély, nagyon szép kapcsolat a mienk. 

Rengeteg beszélgetéssel, rengeteg felismeréssel. 

Az egyik ilyet szeretném most megosztani veletek.

Egy kiállítás megnyitóján voltunk aznap, későn indultunk hozzájuk, 11 óra után. 

Azokban a napokban sok volt a program, és bár sokat voltunk együtt, 

ténylegesen az egymásra figyelés meglazult. 

Sok minden összejött nálam is, a kisugárzásomból érezhette, nem megy minden rendben.

Nyár eleje volt, meleg éjszakákkal. 

Így többször is kint aludtunk azokban a napokban a teraszon éjszaka. 

Hazaérkezésünk után, hamar lefekvéshez készülődtünk. 

Megkérdezte: "hol szeretnél aludni"? Azt válaszoltam: nekem mindegy. 

Rám nézett, és azt mondta: "ez nem válasz". Majd kiment.

Bennem ekkor elszakadt valami. 

A több napos felgyülemlett feszültség kitört belőlem. 

És megtörtént az, ami addig nem: elsírtam magam, kitört belőlem a zokogás.

A fürdőszobába menekültem. Soha nem sírtam még férfi előtt.

Párom bejött utánam, zavartan, a helyzet őt is meglepte. 

Átölelt, simogatta a fejem csendesen. 

Pár perc elteltével, mivel a zokogásom nem csillapodott, 

annyit mondott csak: kint leszek a kertben.

Tudtam, azt jelenti, ha megnyugodtam, menjek utána.

Miután sikerült megnyugodnom, 10 perc telhetett el talán,

lemostam az arcom, és elindultam kifelé. 

Miközben mentem ki, hallottam, hogy valakivel telefonon beszél. 

Mikor meghallotta, hogy jövök, megszakította a beszélgetést. 

Éreztem zavarát, mikor mellé értem. 

Tudtam, a telefonbeszélgetés miatt van.

Leültem mellé, és hosszú percekig csak üldögéltünk egymás mellett. 

Jó volt csak úgy lenni mellette, szavak nélkül. 

Rengeteg érzés cikázott bennem, a szégyentől a megkönnyebbülésig minden. 

Hiszen még nem látott sírni, és még
én sem engedtem meg magamnak soha, hogy egy férfi előtt sírjak.

Pár szót beszélgettünk csak, nem közöltem vele mi volt a bajom, és ő nem volt erőszakos a témában. 

Nagyon szép éjszakát töltöttünk együtt. 

Élveztük az egymásmellettiséget, akkor több nem is kellett.

Másnap reggel kezdtünk el beszélgetni a történtekről. 

Az egom rendesen "felébredt" reggelre. Rákérdeztem arra, hogy kivel telefonált. 

Én akkorra már tudtam, hogy az előző barátnőjét hívta fel. 

(Ők jó kapcsolatban vannak azóta is.) 

Egyszerűen éreztem. Igennel válaszolt.

Kérdeztem tőle:

"hogy van az: miközben én bent szenvedek a fürdőszobában, 

akkor Te az előző barátnőddel csevegsz"???

(Itt az ego rendesen. Nem mondom, hogy nem szégyelltem magam utána ezért a mondatért.)

Azt válaszolta: csak TE szenvedtél.
Én tudtam, ha kijössz és beszélgetünk, 

egy csodálatos dolog fog megtörténni, 

és egy nagyon szép születésnek leszünk résztvevői. 

A volt barátnőjét pedig azért hívta akkor és ott, 

mert a kiállítás eseményeit szerette volna vele megosztani, ő ugyanis két hétre külföldre utazik.

Nem később, nem 2 hét múlva, 

mert akkor már nem lesznek benne azok az érzések,

amiket át akart adni. 

A zavart pedig az okozta benne, 

hogy nem tudta, hogyan reagálnék én akkor és ott mindenre.

Mondanom sem kell, az első másodpercekben szóhoz sem jutottam a válaszától. 

Aztán leesett.....

Hiszen milyen igaz. 

Semmi mást nem csináltam, mint kivetítettem rá a szenvedéseimet, 

és ráadásul még azt is elvártam volna, hogy ő is velem együtt szenvedjen.

Azóta is hálás vagyok azért, hogy volt annyira tudatos, 

hogy nem vette át az érzéseimet, és nem akart velem együtt lemerülni a mélybe. 

Ehelyett megmaradt önmagának,
és így vele együtt emelkedhettem fel a magasba...

Mikor két ember találkozik

 

Mikor két ember találkozik, két különböző világ találkozik,

két rejtélyes világ kapcsolódik össze.

Különbözőek neveltetésük, szocializálódásuk, hitviláguk miatt.

Ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy semmi nem történik véletlenül, 

akkor el kell fogadnunk azt is, hogy mindenki okkal van jelen az életünkben.

Érzelmeink (vagyis mozgásba hozott energiáink) bizonyos frekvenciákon rezegnek. 

Akikben az érzéseink rezonanciát keltenek, 

azok rezgésüket tekintve összhangban állnak velünk, 

és valószínűleg a sajátunkhoz hasonló érzelmi mintázattal - vagy ugyanolyannal, 

vagy a miénk ellentétével - rendelkeznek, amit azután visszatükröznek ránk.

És amikor ez történik, az illetők bevonzódnak az életünkbe, 

hogy visszatükrözzék ránk saját meggyőződéseinket, 

amivel esélyt adnak nekünk, hogy megvizsgáljuk az adott meggyőződést, és ha 

szükséges, változtassunk a vele kapcsolatos véleményünkön.

A rezonancia törvénye alapján olyan embereket vonzunk magunkhoz,

akikben visszhangra találnak problémáink.

De, nem csak negatív meggyőződések tükröződnek vissza ránk. 

Ha pozitív rezgések áramolnak belőlünk, olyan embereket vonzunk az életünkbe, 

akik hasonlóak pozitív energiákat áramoltatnak, mint mi.

Ha rá akarsz jönni, mi az, amit nem szeretsz és megtagadsz önmagadban, 

vizsgáld meg, mi bosszant az életedben szereplő emberekben. 

Hiszen tükörként állnak Veled szemben. 

Vizsgáld meg, és fogadd el, amit találsz.

Ítélkezés, önsajnálat, bűntudat nélkül.

Két ember találkozása a leggyönyörűbb tanulási folyamat, amiben csak részt vehetünk..

Ahogy én érzékelem

Nem test vagyok, aminek lelke van, hanem lélek vagyok, akinek teste van.

Mindnyájan EGY-ek vagyunk. Te létezel bennem, én létezek Benned. 

EGYSÉG-ből jöttünk, és az EGYSÉG felé tartunk.

Körülöttünk és bennünk minden energia. Mind egyénileg rezgünk az EGYSÉG részeként.

Leszülettünk az emberi világba azért, hogy megtapasztaljuk a testi lét világát.

Célunk az EGYSÉG-be való hazatérés, utunk a ráeszmélések, tapasztalások útja.

Szabad akarattal jöttünk e világba, hogy a magunk által választott módon élhessük meg megtapasztalásainkat.
Az életünk nem véletlenek sorozata.

Ebben az ÉLET-nek nevezett társasjátékban Te vagy a játékvezető és a játékos is egyben. 

Sőt, mondjak még valamit? Te írod a szabályokat is.

Magunk teremtjük valóságunkat. 

Mindenki maga dönti el, hogy milyen gondolatai vannak, 

mit választ figyelme tárgyául, mihez engedi energiáit áramolni.
Ha dühös vagy, dühödet táplálod, ha boldog, a boldogságodat.

Nem az emberek és a dolgok miatt érzünk bármit is.
TE döntesz úgy, hogy megengeded mindazt az élményt, amely téged érzelmileg befolyásol. 

Csak döntés kérdése, hogy milyen élményben veszel részt.

FELELŐS vagy saját életedért, hiszen TE VAGY, AKI A DÖNTÉSEIDET HOZZA.

Kapcsolataink tükrözik önmagunkat.

Minden ember tanít és tanító is egyben. 

A rezonancia törvénye alapján olyan embereket vonzunk magunkhoz, 

akikben visszhangra találnak problémáink. 

Kapcsolataink által tudunk gyógyulni és visszatérni a teljességhez.

Fizikai valóságunk illúzió, amit öt érzékünk teremt meg.

Véletlen szerelem

 

 

Nincs véletlen szerelem, előre tervezett az utunk, mit végigjárunk.

“Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, 

amikor felkészültünk reá. 

Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. 

Azt hisszük, játszik velünk valaki. 

De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … 

 Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … 

Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, 

valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, 

ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, 

hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, 

amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.” 

(Márai Sándor: Eszter hagyatéka)

Mikor megnyitjuk magunkat, nyitottan és bizalommal fordulunk az ÉLET felé, 

a szerelem egyszerűen megtörténik. 

Megtörténik, mert kilépünk a saját korlátainkból, kinyílik a szemünk a szerelemre.

Mindannyian hordozunk magunkban egy jelzőrendszert, 

ami az aktuális tudatállapotunknak megfelelő személy felé mutat. 

És mikor az elemek összeállnak, szerelmesek leszünk. 

 

Minden és mindenki okkal van a másik életében...

Találkozás

 

 

Őszinte örömmel indult a nap, a viszontlátás őszinte örömével. 

Mikor megölelt, átfutott rajtam mindaz, amit előző találkozásunk adott, 

és kellemes melegséggel töltött el, hogy ismét itt van.

Egység-et sugalló, mosolygós fiatalember Ő. 

Jó mellette lenni, áraszt magából valamifajta finom nyugalmat. 

 

Nagyon jó energiái vannak, ahogy mellettem állt, éreztem őt, ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, úgy futott át rajtam is újból és újból az a gyönyörű, leírhatatlan érzés, amit akkor kaptam, mikor szívből, örömmel mesélt azokról a dolgokról, amik örömet okoznak neki az életben.

Vele érezni a férfiak azon gyönyörű "tulajdonságát", hogy sokszor egy mondatukkal, mozdulatokkal elsimítanak mindent, feloldanak minden fájdalmat bennünk, nőkben.  

 

Jó érzés volt megérinteni, fogni a kezét,  megsimogatni, átölelni, mikor úgy éreztem, szeretném a közelségét.

 

Jó érzés volt kimondani felé az érzéseimet, megosztani Vele olyan dolgokat is, amiket még eddig így magamnak sem vallottam be. 

Jó érzés volt látni, hogy mosolyog. 

Mosolyog, mert örül annak, amiket én megélek, örül annak, amilyen érzékelésekben részem volt.

És jó érzés volt látni azt a meglepett, gyermeki csodálkozó tekintetet, amikor olyan tapasztalásokban volt része a nap folyamán, amikben eddig még nem. Jaj, ez nagyon jó volt......

Vele csoda volt minden perc....

 

Egy péntek délután

 

 

 

Szavak, hangok, érzések, érintések,

elmerülés, befogadás, nyugalom.

Finomság, 

érzékiség, 

vágy, ami eltelít, 

szavak nélküli csend, mi többet mond minden szónál, 

érintések nélküli kapcsolódás, 

forróság, mi körbefog.....,

percek nélküli idő, 

megfoghatatlan pillanatok, 

szívdobbanások, mik egymáshoz igazodnak, 

lélegzet, mi elakad......

 

Ilyen is lehet egy péntek délután.....

 

 

Szeretettel telve

 

 

 

Régen nem értettem. 

Mi az, hogy én szeressek valakit csak úgy? 

Akkor szeretek, ha engem is szeretnek. 

Most már "értem". 

 

Szeretni és ezáltal szeretve lenni.

Kapcsolatainkban ezáltal kerülünk közelebb Istenhez. 

Én Általad, Te általam. 

Egymáson keresztül "gyakoroljuk", éljük meg az el- és befogadást, a feltétlen szeretetet. 

Mint ahogy Isten bennünk van és mi Őbenne, tudom, hogy Te is velem vagy mindig. 

 

Bennem élsz, ahogy én Benned.
Minden alkalommal, amikor találkozunk, újabb és újabb lehetőséget adunk magunknak, 

hogy önmagunk legyünk egymás által. 

 

Szeretlek. 

 

Ilyenkor olyan kevésnek tűnik a szó arra, hogy kifejezze, mit is érzek irántad. 

 

Nincs bennem félelem, mert tudom, kerüljünk bármilyen helyzetbe is, kössük bármihez/bárkihez is az életünket, mindig jelen leszünk egymásnak.

 

 

 

Csodák a világomban

 Mikor történtek/történnek meg a csodáim? 

Amikor nincs bennem szemernyi kétség, nincsenek elvárások a másik iránt, csak kíváncsiság.
Olyan, mintha minden alkalommal, amikor találkozom valakivel, akkor látnám először.... és valahogy így is működik. 
Nem szavak, képek maradnak meg bennem tőle, csak érzések.

És ezt a létállapotot, mikor "csak úgy" vagy, megérzi mindenki, hatással van mindenkire. 
Kire így, kire úgy.
Aztán mindaz, amit adunk egymásnak, "visszaépül" belém is.

 

Nos, ez az, ami miatt reggelente ébredéskor bizsereg mindenem, és alig várom, hogy elkezdődjön a nap.

Amikor a szívem szinte már fáj attól a sok gyönyörtől, amit jelent akárcsak a szél érintése a bőrömön, ezért van az, hogy az idő, mint "olyan" elfelejtődik, nincs. 

 

Hihetetlen érzés, mikor tisztul ki belőlem minden, és nem marad mögötte semmi, nem tudom, másképp leírni, csak ÉN magam.

 
Valahogy átminősül minden, és csak azt érzem, tele vagyok energiával, 

amit át kell, hogy adjak másoknak is.

És ebben az állapotban a szavakat, érintéseket úgy tudod megélni és úgy tudják veled is megélni, hogy nem kötök/nem kötnek hozzá múltbéli dolgokat.

Ebben az állapotban minden szó, minden érintés akkor és ott jelent valamit, ami teljesen más, teljesen újszerű,  és olyan magasságokba repít, ahol még nem jártál.

Ilyenkor a test "elfelejtődik", a lelkek azok, amik egyesülnek, és szerelem érzéséhez hasonló, de mégis sokkal másabb, sokkal tartalmasabb érzéseket élsz meg.

 
S mikor később visszagondolsz ezekre a pillanatokra, elöntenek újra és újra az ott megélt érzések, és csak szárnyalsz ismét....

 

 

Nagy utazás

Térben csak pár kilométer, időben csak percek, órák, mégis negyed évszázadnyi emlékfoszlány, ezernyi ujjongó örömérzés, fájdalom, szeretet.

A vonat ablakából kinézve mintha a táj örökös változása is jellemezné az életünket.

Felbukkanó nagy állomások, és olyanok is, ahol soha nem állt meg a vonatunk. 

Kisebb megállók, ahol keveset időzünk és már rohanunk is tovább dolgunk végeztével.

Szülők, barátok, szerelem, életutakat meghatározó személyek.

Mennyi apró kis puzzle darab, mennyi apró kis lépés, ami ahhoz vezetett, ahol most tartunk. 

Mennyi "mi lett volna ha?" gondolat.

Az út, amin végigvonatozunk, 

az hogy személy- vagy gyorsvonatot választunk, 

hogy visszatérünk-e már egyszer meglátogatott állomásainkra, 

hogy hány ember foglal mellettünk helyet a vonaton, 

hogy utunk hány sínpáron keresztül fut és merre kanyarog.......

csak tőlünk függ.......

Környezetszennyezés

Környezetszennyezés. Ugye ismerős a fogalom? 

Hányszor halljuk, tapasztaljuk mit is jelent.

De környezetünk nemcsak az emberek által eldobált szeméttel, a levegőben összegyűlő porral, az autók égéstermékével van tele. Hanem negatív gondolatok és érzelmek lenyomatával is.

Az érzelmeinknek megfelelően - legyünk akár dühösek, vagy határtalanul boldogok - energiahullámokat bocsátunk ki magunkból. Ahol a tudatunk, ott lesz az energiánk is. 

És míg dühünkkel, kimondott rossz szavakkal felemészthetünk, életeket tehetünk tönkre, addig szeretetünkkel gyógyíthatunk, felemelhetünk bárkit.

A szavaknak hatalmas ereje van. 

De a kimondatlan szó is, mi gondolat marad, energiaként sugárzik belőlünk. 

Ne feledjük, hogy öntudatlanul szórjuk nap, mint nap  negatív hullámainkat, nem törődve azzal, hogy ezekkel a negatív hullámokkal ugyanúgy mérgezzük a környezetünket, mint például az eldobált szeméttel.

Ezt hívják mentális környezetszennyezésnek......

Csend

 

 

És akkor megérzed. Megjelenik a CSEND.

Az a fajta CSEND, mikor érzékelsz magad körül és magadban is mindent, mégis, nem érzékelsz mást, csak a CSEND-et. 

Hallottad már azt a CSEND-et, ami belül szólal meg Magadban? 

És hallottad már azt a CSEND-et, ami a külvilágból érkezik Hozzád áthatolva minden természetes és mesterségesen keltett zajon, és egy pillanat alatt telibe talál?

Furamód ezek a "legbeszédesebb" pillanatok. Ilyenkor "tudsz" meg a legtöbbet magadról és arról, ami körülötted van.

Ezekről a pillanatokról nehéz beszélni. 

Ezek a pillanatok Rólad szólnak, arról a Rólad, aki mélyen benned van, és akivel ezek a CSEND-es percek csodálatosak, mindent felülírók.

Ezeket a pillanatokat bizony érdemes megtapasztalni.....

Kérdések

 

 

Sok párbeszédet hallgatok nap, mint nap.  

 

Sajnos ezek a beszélgetések nem igazán TUDATOS beszélgetések.
Nagyon érdekes megfigyelni ezekben a párbeszédekben az "erőviszonyokat". 

Hogyan jelenik meg mindig az ÉN, a NEKEM, és csak nagyon kevésszer a TIED, a TE, az ÉRTED és a MI érzése.
Megpróbáljuk egymást meggyőzni a saját "igazunkról", a saját valóságunk igazáról. 

Milyen könnyen kimondásra kerülnek ítéletek a másik felé! És milyen könnyen fogadjuk el ezeket az ítéleteket! 

Mennyire "látható", érezhető a fájdalom, ami megjelenik, mikor kimondásra kerülnek az ítéletek, s mikor megjelenik a sebezhetőség.

Vagy, ha csak látok egy szülőt a gyermekével. 

Miért a gyermeken töltjük ki a mindennapjainkban akár gyermekkorunk óta hurcolt szenvedéseinket? 

Miért nem figyelünk inkább rájuk, és próbálunk Tőlük tanulni?

Tükörként mutatják meg nekünk, mi az, ami bizony még az önfejlesztés kategóriájába tartozik. 

Miért "ültetünk" vissza rájuk mindent, ami minket ért sérelem? 

Miért nem próbálunk egy kicsit másképp is nézni dolgokat, más oldalról is megközelíteni helyzeteket? 

 

Miért félünk annyira mindentől? 

 

Miért nem próbáljuk megkeresni magunkban azt a VALAKIT, aki tudja, hogy nincs mitől félnie? 

Aki tudja, mennyire gyönyörű is az élet körülöttünk? 

 

Aki rálát az ítélkezőkre, és ki meri mondani azt a bizonyos NEM-et? 

 

 

Emlékezni

Emlékezni arra, hogyan is kellene.....

Emlékezni rá, hogy EGY-ek vagyunk, hogy tanulni jöttünk ide, hogy lelkek vagyunk mindannyian.

Nehéz. 

Saját tapasztalat, de gondolom vagyunk így egypáran mások is: hiába "emlékszem" arra, hogyan is kellene, mindaz, ami magam vagyok a jelen tudatosságomban, sokszor nem "elég" arra, hogy ezt a mindennapokban ténylegesen alkalmazni is tudjam. 

Egyszerűnek tűnik: "Becsülöm és szeretem magam." tényleg így van? 

Minden nap ezzel a biztos "tudással" kelek és fekszem? Soha nem mondok/teszek magammal olyat (pl. egy "de, hülye vagyok" felkiáltás sem hagyja el a szám), ami negatív saját magam felé? 
Szeretem és becsülöm magam annyira, hogy ha mindig őszinte vagyok magamhoz és a környezetemhez? 
Szeretem és becsülöm magam annyira, hogy nem akarok senkit sem megváltoztatni, irányítani, megmondani neki, mit, hogyan csináljon? 

Bár "emlékszünk" rá valahol mélyen belül, hogy a szív adja az IGAZ válaszokat, mégis, hányszor döntünk az ego és nem a szív hatására? 
És hányszor felejtjük el azt az alapelvet, hogy: "Szabadon önmagam lehetek, és másoknak is megengedem, hogy szabadon önmaguk legyenek"?

Emlékezni és a felidézett emlékeket alkalmazni két különböző dolog. 

Az utóbbi tanulásra méltó és csodálatos folyamat.........

 

 

Lélek tánca

 

Tudjuk. Soha nem kapsz semmit előbb, mint mikor megértél rá. 

Egy perccel sem előbb.

Érezzük, elkezdődött valami. Valami, amit néha megfogalmazni sem tudunk. Valami, ami nagyon mély érzésekből áll, ami enged szárnyalni átszakítva minden gátat, ami eddig fogva tartott.

Fáj, sokszor minden pillanat, amit megélünk. De, a SZABADSÁG, a lélek szabadsága fájdalomból ered. Hagyni kell fájni, hagyni kell dühösnek lenni, hagyni kell mindent megélni. 

És ez a lényeg. 

Mert beszélhetünk sok mindenről, olvashatunk sok mindenről, de amíg nem éljük meg, addig csak szavak maradnak. Semmi más.

Csak így lehet. Amit először rosszként élünk meg, lassan átminősül, csak feladni nem szabad. Átminősül, magasba emel és csodálatos mélységeken visz keresztül. És érezni fogod, másképp nem lehet.

Csak így lehet. Szeretni és szeretve lenni. Szeretni és hinni gyermeki tisztasággal, erővel, alázattal.

Csak így lehet. 

És ahogy ezeket a szépségeket Te megéled, úgy fogja a környezeted is átélni mindazt, amit Te.
 

Csak így lehet.....

Hogy lehet?

Kérdések, kétségek, szavak, gondolatok.

Értelem és érzelem. 

Emberek, kapcsolatok, félelem, fájdalom, öröm és boldogság.....

Áramlás. 

Hagyni magad sodortatni, hagyni, hogy történjenek
úgy a dolgok, ahogy történniük kell. 

Lassan megéled azt, hogy minden nap egy csoda.
Minden pillanat gyönyörű a maga nemében,
legyen az éppen boldogságos, vagy szomorú.

És csodák történnek. Folyamatosan.
Egy idő után már nem "számolod" ezeket a csodákat,
csak hagyod, hogy eltöltsenek teljesen.

Hogy lehet úgy szavakba tölteni érzéseket,
hogy visszaadják mindazt, ami belül van? Mindazt, amit érzek?

... és csak szárnyalsz, mert szárnyalni vágysz.....
....szerelmes vagy, TE magad vagy a szerelem....

Ketten

Szavak, hangok, érzések, érintések.

Elmerülés, befogadás, nyugalom.

Finomság, érzékiség, vágy, ami eltelít.

Szavak nélküli csend, mi többet mond minden szónál.

Érintések nélküli kapcsolódás, forróság, mi körbefog.

Percek nélküli idő, megfoghatatlan pillanatok.

Szívdobbanások, mik egymáshoz igazodnak.

Lélegzet, mi elakad......

 

 

 

Lénységi állapotok

Szeretek emberek között lenni. 

Látni, hallani őket. 

Látni őket "kívülről", a testüket, a mozdulataikat, amivel kifejezik önmagukat. 

Hallani őket, hallani miről beszélnek. 

Hallani hogyan élik át a mondanivalójukat, milyen érzelmeket közvetítenek a külvilág felé.

És érezni őket. 

Érezni őket úgy, hogy elvonatkoztatok a "kültakarótól", elvonatkoztatok a kimondott szavaktól. 

És csak hagyom, hogy mindaz, ami felőlük jön, átfusson rajtam. Így egy idő után már nem emberek, hanem "lények" lesznek belőlük, pulzáló, hatalmas "energiacsomagok". Fantasztikus érezni, hogyan kapcsolódunk a világhoz, milyen módon érzékeljük a másikat, milyen hatalmas érzelmekre is vagyunk képesek.

Menjünk ki a természetbe, és csendesedjünk el egy kicsit. Nézzük a környezetünket, figyeljük meg, mi történik körülöttünk. Figyeljük meg, és próbáljuk meg lelassítani mindazt, ami körülöttünk van. 

Ha felszínesen figyelsz valamit, mint a figyelmünk, az idő is úgy száguldozik. 

A tényleges figyelem, mikor átengeded magadon az érzékeléseket, érdekes módon megváltoztatja viszonyunkat az időhöz. Az idő valahogy "kitágul", elveszti fontosságát, elveszti a makacsul ragaszkodásunkat a múlthoz és jövőhöz. 

Átalakul minden, és megjelenik a MOST, a JELEN megélése. 

Megjelenik a pillanat szépsége. Ezekben a pillanatokban az érzékszerveink "élesebben" működnek, szinte minden inger "bántóan" éles lesz, mégis lágy és finom.

Ezekben a pillanatokban érezhetjük meg minden "Lénynek", ki körülöttünk van, az igazi valóját. Mikor "eltűnik" ő maga, és csak a lelke az, ami ott marad.

És ez a lélek gyönyörű. Kivétel nélkül mindenkiben. 

És mikor "meglátod" másnak a lelkét, meglátod magad is benne. Ez a "gyönyörűség" ebben az állapotban különleges érzékelés... érzékelése mindannak, ami Te vagy ebben a létben, és mindannak, ami körülötted van. Valahogy egybeolvad minden és mindenki. 

Számomra szinte fizikai fájdalmat okozott mikor először "láttam" meg magam másban. 

Az futott át rajtam, hogy Istenem, milyen gyönyörű is vagyok! 

Hogy lehet ez? Hogy lehet, hogy eddig ezt nem éreztem még? 

És fájt a szívem ettől a "megérzett" szépségtől, és vágytam rá, hogy mindig érezzem ezt a pillanatot.

Aztán jöttek a kérdések. Ha mindaz, ami itt van körülöttünk tényleg ilyen gyönyörű, akkor miért fosztjuk meg magunkat tőle? 

Miért nem akarjuk nap, mint nap érezni? Miért hagyjuk, hogy a "kültakaró" elfedjen mindent?

Válaszok. Minden, ami bennünk van. 

Minden válasz mindenkire értelmezhető, mégis minden válasz egyedi, mert egyénhez kötődik.

Olyan egyszerű az egész, és mégis olyan bonyolult.

Élj a pillanatnak, érzékeld a MOST-ot.

Érzékeld micsoda erő rejlik benne, és töltekezz belőle......

Vágyak

 

 

 

Amire vágyom, bennem van.
Ha elő tudom csalogatni, és élni tudok a lehetőséggel, amit önmagamtól kapok, akkor megvan mindenem.

Vágyom arra, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik Azonos Törvényűek, mint én.

Vágyom a csendre, és magányra, túl hangos világunk.

Vágyom arra, hogy szeretet adhassak, és, hogy ne tegyek különbséget emberek között.

Vágyom rá, hogy véleményt nyilváníthassak, ne bíráljak.

Vágyom rá, hogy megértsük egymást, ne csak azt akarjam, hogy engem értsenek meg.

Vágyom a türelemre, hogy a megértés befogadássá alakulhasson.

Vágyom arra, hogy elfogadjak, ne csak beletörődjek.

Vágyom a tudatosságra, mert a tudat nélküli lét fájdalmat okoz.

Vágyom rá, hogy az üresség, ami bennem van, tartalommal teljen meg.

 

Te mire vágysz?

 

 

A benned lakozó gyermek

A benned lakozó gyermek... végigkísér egész életedben.

Foglalkozol vele eleget?
Ha a benned lakozó gyermek arra kér, nézz vissza az életedre,
milyenek a napjaid, hogy éled meg őket, mit tudsz neki mondani?

Elmondhatod, hogy nem felejtetted őt?

Elmondhatod, hogy figyelsz rá eléggé?

Meghallod a szavát?
És, ha meghallod, válaszolsz is neki?
Vagy figyelembe sem veszed, amit mond?

Szánsz rá elég időt, hogy önmagaddal úgy foglalkozz,
hogy a benned lévő gyermeket hallgatva teszed a dolgod?

Azzal a tisztasággal, azzal az örömmel,
azzal az önzetlenséggel és egyenességgel, ami gyerekként voltál?
Azzal a felszabadultsággal, félelmek nélkül, ami akkor voltál.... 

úgy teszed a dolgaid mindennap......?

Párban

 

Olyan természetes volt minden, ami kettőnkről szólt. 

Tudta azt, hogy félelmekkel, démonokkal küzdök, ha arról van szó,
valakivel együtt, párkapcsolatban éljek.

Azt mondta: "Nem tudom, hogy lesz, nem tudom, mi lesz. 

Egyet tudok csak. 

Veled akarom megélni ezeket a pillanatokat, hogy segíthessek átvészelni őket."

Gyönyörű ajándékot kaptam Tőle.

Két szárnyat, amik óvnak minden percben és magasba repítenek. 

És kaptam két szárnyat saját használatra, hogy én is repülhessek.

Szavai megnyugtattak és erőt adtak. 

Ez a mondata elég volt ahhoz, hogy mindazt, amit átéltem az elmúlt 8 hónapban vele,
úgy értelmezzek, ő is érti és tudja. 

Érti és tudja, hogy bár erős az érzelmi hullámzás, az ő támogatásával mégis sikerülni fog kialakítani egy EGYSÉG-et az együttélésben.

Egy valamit "felejtettem" el. Hogy ő is ember, mint én.
Hogy miközben engem véd, és él át velem mindent, aközben Ő maga is formálódik.
Ő maga is ugyanúgy megkapja a tanításokat, ahogy én. 

Hiszen nem véletlenül kerültünk össze.

Nem vettem figyelembe azt, hogy férfiként másképp viszonyul dolgokhoz, mint én nőként. 

Nem vettem figyelembe, hiszen nem tudtam róla, hogyan kell IGAZÁN nőként és férfiként viselkedni. 

 Nem tudtam, mert minden párkapcsolatomból magam léptem ki önként, amit büszkén meséltem másoknak.

 Hosszú időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, ez nem büszkeség, hanem félelem.

Félelem attól, hogy szeretnek, és attól, hogy szeretnem kell. 

A szavak ablakok (vagy falak)

Szavaid ostorként csattannak lelkemen, kettőnk közé éket ver ítéleted.

Mielőtt végleg eltávolodnánk, mondd, amit hallok, azt szó szerint értsem-e?

Mielőtt pajzsot rántanék magam elé, s megszólalna fájdalmam vagy félelmem,

mielőtt szavammal falat építenék, mondd, amit hallok, azt szó szerint értsem-e?

A szavak ablakok vagy falak. Elítélnek vagy felszabadítanak.

Célom: úgy szólni és úgy figyelni, ami mindenkinek a szeretetet jelenti.

Tudod, van, amit el kell mondanom, mert az igen fontos nekem.

Ha szavaim nem tükrözik szándékaim, szabadnak maradnom segítesz-e?

Ha úgy tűnik, mintha szidnálak, ha úgy éreznéd, nem szeretlek,

kérlek, ne a szavaimra figyelj, hanem a mögöttük megbújó érzésre. 

(Ruth Bebermeyer)

Vele

Az első találkozás. 

Az érzés: valamikor ez már megtörtént. 

Olyan természetesen ismerős Vele minden.

 

Mikor érzed: minden mozdulatával, szavával segít hogy önmagad lehess.

Mikor érzed: tudja, meg kell élned önmagad, ahogy Ő is megéli önmagát, 

hogy maximálisan megélhessétek az együttlét, a MI gyönyörűségét.

Mesél, szavai megelevenednek, vele együtt szállsz. 

Mesél, s miközben hallgatod, látsz a szemével,
szavai által életre kelnek a múlt emlékei.

Érzelmek kavalkádja, amibe általa kerülsz. 

Szemébe nézel, és magad látod benne.

Olyan megnyugtató megpihenni a tekintetében...

Szélbe suttogott szavak, érintések,  lélegzet, mi elakad a jelenlététől,

szívek, mik egyszerre dobbannak, élvezet, mit Ő maga, a lénye ad.

Furcsán melengető érzés Vele lenni.....

Légy megengedő

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de engem hihetetlenül lelkesít,
hogy ilyen sokszínű és gyönyörű a világunk.
Minden mindennel összefügg, mindennek van értelme
(függetlenül attól, hogy valaha "rájövünk"-e).

És hát mindent MI alakítunk!!!!
Ez pedig a mélységes nyugalom érzését adja, hiszen
VÁLTOZTATHATOK bármin!!! 

Hihetetlen tapasztalás az, amikor megengedsz valamit magadnak,
amit addig nem (itt elsősorban érzésekre gondolok),
és csak azt veszed észre, átfordult minden.

Légy megengedő önmagaddal! 

Hagyd, hogy kibontakozzon minden benned, ami mélyen belül van.
Ha megengedő vagy, nem a félelmeid irányítanak, hanem a belső hangod.

Sajnos, a félelmeinket "használjuk", ha biztonságban akarjuk magunkat érezni.
Az gondoljuk, ha elengedjük a félelmeinket, elvesztünk magunkból "valamit".
De, a félelmek elengedésével nem leszünk kevesebbek.

A megengedés azt jelenti, hogy elengedem a félelmeimet.
Elengedem őket, és ezzel HARMÓNIÁBA kerülök önmagammal és a világgal. 

A harmonikus lét pedig erőfeszítés nélküli.

És egyszer csak a szürke hétköznapokból gyönyörű,
színes ünnepnapok lesznek......

Tudni kell szabadon szeretni

Gondolj csak bele, milyen csodálatos érzés, mikor látod,
hogy nő fel melletted egy gyermek.
Ott vagy az első lépéseinél, szavainál, megosztja veled minden bánatát,
örömét, te jelented neki a világot, és Neked is Ő.

Sokszor hallottam már azt, hogy
"csak a gyermekemet tudom feltétel nélkül szeretni".
Mert ő nem kérdez, nem kifogásol, neki nem kell megfelelnünk. 

Ő elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. 

Hibáinkkal együtt. Feltétel nélkül. 

De, ha gyermekünkkel meg tudjuk élni ezt a feltétel nélküli szeretetet,
miért ne mehetne ez társsal, baráttal is?
Hiszen szeretni azt jelenti:
adni önmagam a másiknak elvárások, félelmek, görcsök nélkül. 

Adni magam, bízni önmagamban.
És szeretni a másikat anélkül, hogy magamhoz láncolnám.

Ezekért a kapcsolatokért meg kell dolgozni. 

Éljük meg ezeket a kapcsolatokat ugyanazzal a kíváncsisággal,
örömmel, mint mikor a gyermekünkkel vagyunk.
Elfogadással, szeretettel. Önmagam szeretetével. Nap, mint nap. 

És aztán tudni kell elengedni.
Meglátni, ha a másik már nem boldog velünk, mellettünk. 

És elengedni, hogy máshol, mással, másban megélhesse önmagát. 

Jelentse a boldogságot számunkra az, ha Őt boldognak látjuk.  

Egy kapcsolatban nincs egymás alá rendeltség.
Nincs elnyomás, nincs dominancia. 

Nincs elvárás. Nincs megfelelés.
Nincs "mi lesz, ha nem vagyok elég jó neki". 

Elfelejtjük.
Elfelejtjük magunkat adni, mert nem bízunk magunkban,
ezáltal a másikban sem. Én is. Még mindig.
Ilyenkor elnyomom a szívem szavát, és az eszem az, ami irányít.
Ne engedjük. 

KÖSZÖNÖM, hogy vannak körülöttem,
akik emlékeztetnek arra, szeretnek feltételek nélkül.
Köszönöm Neked....

Hogyan szeretsz?

 

 

"Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá tesz azt is, aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni. 
És egyedül érezte magát. 
És azt gondolta. "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem."
A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. 
A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: "Neked aztán mindened megvan."
De szép lassan különös átalakuláson ment át: most, hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését.
Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tolla ragyogását, és megcsúnyult. A nőt már nem is érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját. 
Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
"Miért jöttél?" - kérdezte a halált.
"Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele." (Coelho: Tizenegy perc)

Merjünk szeretni. De, ne feledjük: a szeretettel együtt jár az elengedés is.
Merjünk úgy szeretni, hogy ne akarjuk kalitkába zárni azt, akit szeretünk.
Szeressük őt úgy, ahogy van, szeressük őt olyannak, amilyen.  

Tudni kell szabadon hagyni egymást.
Tudni kell szabadon szeretni egymást.

Merjünk szeretni és szeretve lenni

 

 

Részlet egy könyvből, ami mélyen megérintett:
"- A legtöbb madarat arra teremtettem, hogy repüljön. Ha nem repülhetnek, az a bennük lévő repülési képesség korlátozása, és nem fordítva. .... Téged viszont arra alkottalak, hogy szeretve legyél. Ezért számodra az jelent korlátozást, ha úgy élsz, mintha nem szeretnének, és nem fordítva....." (W.P.Young: Viskó)

Szeretek emberekkel beszélgetni, együtt tölteni velük az időmet. Biztonsággal, és nyugalommal tölt el, ha többet és többet akarnak megtudni rólam. Van, hogy úgy érzem, már mindent tudnak, és igen, akarom, hogy ezt fokozzuk, mert tudom, hogy még ha néha fájni is fog, nem miattuk lesz. Azt a fájdalmat én okozom magamnak.

És "tudom" mekkora boldogsággal is fog járni egymás megismerése. Bízok magamban, és ezáltal bennük is. És igen, nagyon kíváncsi vagyok rájuk. És, ahogy egyre többet "adnak" magukból, és nem a szavakra gondolok, úgy szeretnék még többet "kapni" belőlük. CSAK, MERT OLYAN NAGYON JÓ.
Nincsenek már félelmek, mint régen, hogy  nem fognak szeretni, ha valami olyat tudnak meg, amit eddig még nem, és ez viszont is így van.  

Most már érzem azt a sürgető vágyat, hogy IGAZÁN tudjak a másikról többet.

Próbáljuk meg tudatosan  megélni kapcsolatainkat, nem csak úgy "beleesve" valamibe, és várva, hogy mi sül ki belőle!  A tudatosság nem egyenlő a visszafogással, az állandó "észnél levésnél". 

Minél tudatosabban éled meg mindennapjaidat, annál inkább közelítesz a nem "földi logika" szerinti történésekhez. Ha tudatos vagy, szereted önmagad, és ezáltal szeretsz másokat is. Akár kissé önzőnek is tűnhet ez az egész. 

De, kérdem én: ha nem szereted maradéktalanul önmagad, hogy tudsz másokat szeretni? 

Ha, "hibákat" fedezel fel magadban újra és újra, ha "bűnösnek" érzed magad, ha "lelkiismeretfurdalásod" van állandóan valami miatt, miből gondolod, hogy ezeket a "rosszakat" nem vetíted ki másra is a környezetedben? 

 

És, ha kivetíted, miből gondolod, hogy nem az fog inkább foglalkoztatni, mint önmagad? 

Hidd el, tudom, hogy így van....

Fontos elfogadni önmagam, megélni az el- és befogadást, az önmagam szeretetét. 

Érezni, hogy a másik bennünk van és mi Őbenne. 

Nem elfelejteni, hogy valahol mélyen EGYEK vagyunk. Bennük élek, ahogy Ők bennem. 

Minden alkalommal, amikor találkozunk, újabb és újabb lehetőséget adunk magunknak, hogy önmagunk legyünk egymás által.

"Szeretlek és Köszönöm." Két gyönyörű szó. Merjük kimondani. 

Merjük maradéktalanul megélni a szeretet és a hála érzését. 

Merjük engedni, hogy szeressenek. Merjünk szeretni.....

 

 

Engedd, hogy sebezhető legyél

"Lényünk korlátok nélküli. Szabad.

Nincs olyan külső hatalom, amely korlátok közé szorítaná azt, 
aki vagy, vagy azt, ahova eljuthatsz.....
Csak a saját félelmed korlátoz Téged. Csak a félelmed megtestesülése mindaz, 
ami úgy tűnik, korlátoz Téged. Minden félelem sebesülés, amellyel elzárod 
minden létezőnek egy aspektusát a saját egyéniesített léted tapasztalatától. 
Minden egyes általunk cipelt sebesülés olyan eseményeket hoz létre, 
amely a sebet számunkra mindig új fényben és eltérő nézőpontból tárja elénk. 
A sebesülések visszatükröződnek a valóságunkban azáltal, 
hogy hozzájuk tartozó helyzetekben jelennek meg." 

(Story Waters)

Íme a hármas egység.
Képlet a mindennapokra: gondolat-szándék-cselekedet.

Mindenki maga dönti el, hogy milyen gondolatai vannak,
mit választ figyelme tárgyául, mihez engedi energiáit áramolni.

Ha dühös vagy, dühödet táplálod, ha boldog, a boldogságodat. :))

Nem az emberek és a dolgok miatt érzünk bármit is.

TE döntesz úgy, hogy megengeded mindazt az élményt, amely téged érzelmileg befolyásol.
Csak döntés kérdése, hogy milyen élményben veszel részt.

FELELŐS vagy saját életedért, hiszen 
TE VAGY, AKI A DÖNTÉSEIDET HOZZA.

A felelősségvállalás önmagamért nehéz.
Nehéz, mert akkor el kell engednem azt, hogy másokat okolok mindazért,
ami velem történik, el kell ismernem, hogy magam építem fel saját korlátaimat. 

De, higgyétek el, nincs annál csodálatosabb, mikor rájössz:
azzal, hogy magad teremted, meg is változtathatod.

Szabadon, egyik-napról a másikra döntve úgy,
hogy attól a pillanattól kezdve másképp lesz.

Próbáld elengedni a félelemmel szembeni ellenállást.
Hagyd, hogy megtörténjen, amitől félsz, s így megszabadulhatsz tőle.

Engedd, hogy sebezhető legyél....

Befogadás

Tény, hogy nem könnyű. 

Sőt, nehéz. 

Fájdalmas tud lenni minden gondolat, ha rálátok önmagamra és találok valamit, amit ezidáig nem akartam észrevenni. 

De, szükség van rá. 

Csak így lehetsz ténylegesen önmagad, csak így élhetsz meg olyan boldogságot, amiről eddig talán csak olvastál, vagy hallottál. 

És ahogy tisztul a kép, ahogy tisztul a lélek, egyre kevésbé lesz fájdalommal teli. 

Egyre biztosabban tudod a szíved szavát követni. 

Egyre biztosabban mutatja meg, hogy IGAZÁN mire is van szükséged. 

És eljön a pillanat, amikor az életed már nem szenvedésnek éled meg, nem a túlélésre játszol...,

hanem meglátod, hogy ebben az Életnek nevezett csodálatos társasjátékban Te vagy a játékos és a játékvezető is egyben. 

Sőt, mondjak még valamit?

Te írod a szabályokat is..... 

Kell ennél több?

Eleven és holt idő

Mikor felkelsz reggel. Az érzés, amivel ébredsz.
A hangok, amiket elsőnek meghallasz a külvilágból.
A hangok, amiket elsőnek meghallasz a belsődből. 

A kérdés. 

Mit kezdesz ezekkel a jelzésekkel a napod alatt?
Hagyod, hogy gondolkodásra késztessenek, vagy elhessegeted őket magadtól? 

Hajlandó vagy "külső szemlélőként" nézni önmagad és az életed? 

Befogadsz, átértékelsz, megoldasz, vagy ellenállsz?
Jó érzést okoznak-e ezek a jelzések? Vagy félelmet? 

Elárulok egy nagy titkot. 

Kétféle állapot létezik: jól érzem magam, vagy nem.  

Eleven és holt idő. 

 Ha jól érzem magam, és ez megnyilvánul örömben,
boldogságban, kiteljesedésben, akkor közel vagyok önmagamhoz,
a belső lényemhez. 

Ha rosszul érzem magam, és ez megnyilvánul bármilyen félelemben,
akkor távolodom önmagamtól, belső lényemtől. 

Nincs más (!) dolgunk, mint figyelnünk önmagunkra.
Elvonatkoztatva a külvilág zajaitól, mások kritikáitól, a társadalomtól.
Figyelnünk önmagunkra és várni a jelzést (hidd el, mindig ott van),
hogy amit teszek JÓ ÉRZÉST okoz-e, vagy NEM.

A válasz mindig bennünk van. 

A cselekvés már csak ennek a válasznak - amit meghallunk,
 vagy elnyomunk magunkban - a külső megnyilvánulása.

Ahogy belül, úgy legyen kívül is....

Menny és pokol

Mind a pokol, mind a menny bennünk van. 

A Középtől való eltérés mélysége attól függ, mennyi minden "rakódott" le ránk életünk során. 

A fájdalmak és az örömök megélésének intenzitása úgy változik, ahogy egyre közelebb kerülünk IGAZ valónkhoz.

Bár azt érezheted, hogy a pokolnak számtalan szintje van, és mind erősebb fájdalmat ad, mégis, ahogy változol, úgy változik a fájdalom érzékelése is. 

És eljön az a pillanat, mikor a fájdalom átalakul valami MÁS-sá, és pontosan fogod "látni", érezni mi, miért történik, és hogyan transzformálhatod át az érzéseidet. 

Ebben az állapotban a pokol már nem is annyira pokolszerű....

MÁS-KÉP

Sokat gondolkodtam azon, mi is kerüljön ebbe a blogba.
Nem is a miről - mert a téma adott -, hanem a hogyan fogott meg. 

Hitvallásom szerint: "nem test vagyok, aminek lelke van, hanem lélek vagyok, akinek teste van". 

Így bármi, ami ér minket, a lelkünk tapasztalása. 

Ezek a tapasztalások, érzések jelennek meg gondolatok, tettek formájában ebben az általunk teremtett fizikai világban. 

Energilények vagyunk, akik "csomagolásként" testet öltenek magukra. 

Így képtelenség például a megcsalásról beszélni csak úgy, hogy elmondom, ki, mit, miért tett, és annak milyen következményei lettek. Vagy ha arról beszélek, hogy akit gyermekkorában traumák értek, milyen felnőtt lesz belőle, hogyan hatnak ki a megélt élmények az életére. 

Mert nem ilyen "egyszerű". És mégis az. Majd meglátjátok. :))))

Ezért egy kicsit MÁSKÉPP közelítek majd ezekhez a témákhoz. 

Megpróbálom elmondani, hogy mennyire fontos az energetikai harmónia, egyensúly két személy között. 

Hogy hogyan hatunk egymásra, hogyan gondolkozunk és kommunikálunk nőként és férfiként. 

Hogyan hat ránk kondicionáltságunk, vélt és valós sérelmeink, az általunk hozott és szerzett hiedelemrendszerünk. 

És, hogy ne csak légből kapott mondatokat olvassatok itt, elárulom. Csak úgy tudom mindezt megtenni, hogy magam is párkapcsolatban élőként, tanulóként állok elétek. 

Igyekszem lelkemből szólni hozzátok, és kérlek Titeket, hagyjátok, hogy lelketeket érintse, amit olvastok. 

Megkeressük, hogy lehet MÁSKÉPP gondolkozni, 

hogy MÁS-KÉP születhessen önmagunkról....