Párban

 

Olyan természetes volt minden, ami kettőnkről szólt. 

Tudta azt, hogy félelmekkel, démonokkal küzdök, ha arról van szó,
valakivel együtt, párkapcsolatban éljek.

Azt mondta: "Nem tudom, hogy lesz, nem tudom, mi lesz. 

Egyet tudok csak. 

Veled akarom megélni ezeket a pillanatokat, hogy segíthessek átvészelni őket."

Gyönyörű ajándékot kaptam Tőle.

Két szárnyat, amik óvnak minden percben és magasba repítenek. 

És kaptam két szárnyat saját használatra, hogy én is repülhessek.

Szavai megnyugtattak és erőt adtak. 

Ez a mondata elég volt ahhoz, hogy mindazt, amit átéltem az elmúlt 8 hónapban vele,
úgy értelmezzek, ő is érti és tudja. 

Érti és tudja, hogy bár erős az érzelmi hullámzás, az ő támogatásával mégis sikerülni fog kialakítani egy EGYSÉG-et az együttélésben.

Egy valamit "felejtettem" el. Hogy ő is ember, mint én.
Hogy miközben engem véd, és él át velem mindent, aközben Ő maga is formálódik.
Ő maga is ugyanúgy megkapja a tanításokat, ahogy én. 

Hiszen nem véletlenül kerültünk össze.

Nem vettem figyelembe azt, hogy férfiként másképp viszonyul dolgokhoz, mint én nőként. 

Nem vettem figyelembe, hiszen nem tudtam róla, hogyan kell IGAZÁN nőként és férfiként viselkedni. 

 Nem tudtam, mert minden párkapcsolatomból magam léptem ki önként, amit büszkén meséltem másoknak.

 Hosszú időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, ez nem büszkeség, hanem félelem.

Félelem attól, hogy szeretnek, és attól, hogy szeretnem kell.