Pár(baj)ok 1.

 

Párommal kb. 4 hónapja voltunk együtt ekkor már. 

Nagyon mély, nagyon szép kapcsolat a mienk. 

Rengeteg beszélgetéssel, rengeteg felismeréssel. 

Az egyik ilyet szeretném most megosztani veletek.

Egy kiállítás megnyitóján voltunk aznap, későn indultunk hozzájuk, 11 óra után. 

Azokban a napokban sok volt a program, és bár sokat voltunk együtt, 

ténylegesen az egymásra figyelés meglazult. 

Sok minden összejött nálam is, a kisugárzásomból érezhette, nem megy minden rendben.

Nyár eleje volt, meleg éjszakákkal. 

Így többször is kint aludtunk azokban a napokban a teraszon éjszaka. 

Hazaérkezésünk után, hamar lefekvéshez készülődtünk. 

Megkérdezte: "hol szeretnél aludni"? Azt válaszoltam: nekem mindegy. 

Rám nézett, és azt mondta: "ez nem válasz". Majd kiment.

Bennem ekkor elszakadt valami. 

A több napos felgyülemlett feszültség kitört belőlem. 

És megtörtént az, ami addig nem: elsírtam magam, kitört belőlem a zokogás.

A fürdőszobába menekültem. Soha nem sírtam még férfi előtt.

Párom bejött utánam, zavartan, a helyzet őt is meglepte. 

Átölelt, simogatta a fejem csendesen. 

Pár perc elteltével, mivel a zokogásom nem csillapodott, 

annyit mondott csak: kint leszek a kertben.

Tudtam, azt jelenti, ha megnyugodtam, menjek utána.

Miután sikerült megnyugodnom, 10 perc telhetett el talán,

lemostam az arcom, és elindultam kifelé. 

Miközben mentem ki, hallottam, hogy valakivel telefonon beszél. 

Mikor meghallotta, hogy jövök, megszakította a beszélgetést. 

Éreztem zavarát, mikor mellé értem. 

Tudtam, a telefonbeszélgetés miatt van.

Leültem mellé, és hosszú percekig csak üldögéltünk egymás mellett. 

Jó volt csak úgy lenni mellette, szavak nélkül. 

Rengeteg érzés cikázott bennem, a szégyentől a megkönnyebbülésig minden. 

Hiszen még nem látott sírni, és még
én sem engedtem meg magamnak soha, hogy egy férfi előtt sírjak.

Pár szót beszélgettünk csak, nem közöltem vele mi volt a bajom, és ő nem volt erőszakos a témában. 

Nagyon szép éjszakát töltöttünk együtt. 

Élveztük az egymásmellettiséget, akkor több nem is kellett.

Másnap reggel kezdtünk el beszélgetni a történtekről. 

Az egom rendesen "felébredt" reggelre. Rákérdeztem arra, hogy kivel telefonált. 

Én akkorra már tudtam, hogy az előző barátnőjét hívta fel. 

(Ők jó kapcsolatban vannak azóta is.) 

Egyszerűen éreztem. Igennel válaszolt.

Kérdeztem tőle:

"hogy van az: miközben én bent szenvedek a fürdőszobában, 

akkor Te az előző barátnőddel csevegsz"???

(Itt az ego rendesen. Nem mondom, hogy nem szégyelltem magam utána ezért a mondatért.)

Azt válaszolta: csak TE szenvedtél.
Én tudtam, ha kijössz és beszélgetünk, 

egy csodálatos dolog fog megtörténni, 

és egy nagyon szép születésnek leszünk résztvevői. 

A volt barátnőjét pedig azért hívta akkor és ott, 

mert a kiállítás eseményeit szerette volna vele megosztani, ő ugyanis két hétre külföldre utazik.

Nem később, nem 2 hét múlva, 

mert akkor már nem lesznek benne azok az érzések,

amiket át akart adni. 

A zavart pedig az okozta benne, 

hogy nem tudta, hogyan reagálnék én akkor és ott mindenre.

Mondanom sem kell, az első másodpercekben szóhoz sem jutottam a válaszától. 

Aztán leesett.....

Hiszen milyen igaz. 

Semmi mást nem csináltam, mint kivetítettem rá a szenvedéseimet, 

és ráadásul még azt is elvártam volna, hogy ő is velem együtt szenvedjen.

Azóta is hálás vagyok azért, hogy volt annyira tudatos, 

hogy nem vette át az érzéseimet, és nem akart velem együtt lemerülni a mélybe. 

Ehelyett megmaradt önmagának,
és így vele együtt emelkedhettem fel a magasba...