Szárnyalás

 

 

"Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, 

színes tollakkal áldotta meg a sors. 

Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, 

boldoggá tesz azt is, aki nézi.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. 

Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, 

a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, 

és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. 

A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd 

távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. 

És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni. 
És egyedül érezte magát. 
És azt gondolta. "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, 

többé nem repülhet el tőlem."

A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, 

ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. 

A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. 

Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, 

és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták:

"Neked aztán mindened megvan."
De szép lassan különös átalakuláson ment át: 

most, hogy teljesen övé volt a madár, 

és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését.

Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, 

és lassan elhervadt, elveszítette tolla ragyogását, és megcsúnyult. 

A nőt már nem is érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, 

hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját. 

Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt.  

De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, 

amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul 

ejtette a szívét, 

az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus 

mozgása, és nem a külseje.

A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, 

és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
"Miért jöttél?" - kérdezte a halált.
"Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. 

"Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, 

csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, 

most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele." 

 

(Coelho: Tizenegy perc)