Megélések

 

Minden, ami érzésként most bennem van, szavakkal nem igazán kifejezhető. 

Nyugalom, béke, megnyugvás, csend.
Mintha megtaláltam volna valamit magamban, ami ugyan eddig is ott volt, 

de nem foglalkoztam vele. Sok minden értelmét vesztette.

Olyan ez, mint egy megterített asztal. Csábítanak, hívogatóan ott vannak 

előtted a különböző ételek nap, mint nap, de hiába eszel belőlük, 

nem hozzák meg a várva várt kielégülést, boldogságot. 

Pillanatnyi örömérzetet okoznak, és aztán megint ott van az üresség. 

És a kérdés: holnap mit eszek?

Most megéreztem azt, milyen, ha a sok csalogató étel helyett egy egyszerűnek, 

semmitmondónak tűnő ételt választasz.
Az íze feledtet veled mindent, amivel küzdesz és emlékeztet arra, 

hogy valahol mélyen, belül ez minden íznek az alapja, ez az, 

amihez nem kell hozzáadnunk különböző fűszereket, mázokat és körítéseket. 

És belül bizton tudod, nincs szükséged másra. 

Mert csak az esztétikai élményt nyújtják, de az éhségünket nem csillapítják.

Amikor megérzed mennyire nem fontos, mit és hogyan tettél az 

elmúlt éveidben. Amikor megérzed, hogy csak a pillanat számít, 

a jelen, amiben élsz. 

Az számít minden helyzetben, akkor és ott hogyan döntesz. 

Nehéz. Saját példámból kiindulva, de látva a többieket is, letaglóz, 

mennyire nem élünk a jelenben, mennyire ragaszkodunk a múlthoz és 

helyezzük magunkat a jövőbe. Mikor szinte külső szemlélőként látod magad a 

különböző helyzetekben, amik hosszú éveken keresztül fájdalmat okoztak. 

Most is megjelennek a démonok, még most is küzdened kell velük, 

még most is füledbe suttogják: nézd, ismét bántanak. 

Emlékszel ugye milyen érzés? 

Menj, fuss el tőlük, hiszen neked ez fájdalmat okoz! Félsz tőlük! 

De hát mi is a félelem? Mindaz, amit annak ítélek meg, 

amit a félelem érzésével ruházok fel.
Aztán mégsem futsz el. És lassan jobb lesz. 

A félelem átalakul, átadja helyét egy nagyon mély érzésnek.

Mikor már nem számít, hogy a másik mit mond, vagy tesz. 

Mert tudod, hogy miért is teszi. Mik azok a félelmek, amik még hatnak rá. 

Érzed belül mélyen, hogy mi hiányzik neki, mert te is átélted/átéled folyamatosan. 

Mikor érzékeled magad körül az embereket. 

Köztük vagy mégsem tudnak már „anyagukkal” elnyomni.

Mikor tudod, mi lesz a következő szó, vagy mondat, amit hallani fogsz tőle. 

Mert míg nem változunk, mindig egyazon séma szerint létezünk. 

Megérezni azt, hogy a sebzett lélek milyen óvatosan, félelemmel fordul 

azokhoz az apró megérzésekhez, a bizalomhoz, amit kap. 

És megérezni azt, hogy pillanatok alatt milyen örömmel tudja eltölteni a 

másikat, ha megérzi, lehet önmaga.

Csak hagyod, hogy áthasson, amit érzel, miközben a másikat

figyeled, mikor vele vagy. 

A szemei. Mindent elmondanak. 

Belenézni a szemébe, és kiolvasni belőle mindazt, amit még 

nem tud, vagy nem mer felvállalni. 

A szívedben érzed, ilyenkor mennyivel több minden van mögötte, 

de még nem kész rá, hogy feladjon mindent. 

Mennyire lényegtelenek lesznek ilyenkor a szavak. 

Pedig micsoda erő rejlik bennük! Micsoda hatalom! 

Ilyenkor mennyire nem jelent semmit, mit is mondunk, mert minden szó, 

minden mondat értelmet próbál adni annak, aminek nincs szüksége értelemre.

Mennyire más így érzékelni a másikat. Testek, anyag nélkül. 

Csak lebegünk ebben a vég nélküli, áramló létben, ahol nincsenek 

határozott körvonalak, nincsenek óriási kilengések. 

Ebben az állapotban minden természetesnek hat, 

a fájdalom, mit magunkban hordozunk, észrevétlenül átalakul és átadja a 

helyét a csendnek, a türelemnek, a megértésnek, a bizalomnak. 

 

Kis észlelések ezek, és mégis olyan nagy hatással tudnak rám lenni. 

És ilyenkor minden törlődik, csak jön az érzés, elönt teljesen, és már semmi 

más nem érdekes. Burokban vagy, és mégsem vagy egyedül.
Érzed a szelet, a meleget, a nap sugarait, létünk apró mozzanatait. 

A körülötted lévő tárgyakat, embereket úgy látod, 

mintha ködszerű fehér felhő venné körül őket.

Minden lélegzetvétellel egyre közelebb kerülsz hozzájuk, egybeolvadsz velük, 

már nem létezik te és ők. 

Csak EGYÜTT vagyunk ebben a hatalmas erőben...

Léleksimogatás

Kicsit nehéz írnom a metamorf masszázsról. 

Nehéz, mert egyfelől annyira új volt az egész, másfelől meg úgy éreztem, 

ennél természetesebb "dolog" nem sok történt még velem.

És nehéz azért is írni, mert olyan érzéseket kaptam, 

amiket "földi" szavakkal nehéz kifejeznem.

A masszázs elején meglepett Kati "ereje", meglepett milyen 

energiaérzetet biztosított számomra. Nagyon hamar belekerültem 

egy olyan állapotba, mintha becsomagolt volna egy nagyon meleg, 

nagyon puha dunyhába. 

Burok volt körülöttem, ezen keresztül érzékeltem Kati érintését. 

Nagyon apró és finom érintések voltak ezek, 

valahogy egybefolyt minden, folyamatosan bizserget érintése nyomán a testem. 

Többször megjelent fájdalom az érintése után, általában nem ott, 

ahol megérintett. Félelmet nem éreztem, mert tudtam, hogy elmúlnak,

 tudtam, hogy jeleznek valamit ezek a fájdalmak.

 Hatalmas nyugalom és nagyon erős "hazatalálós" érzés volt velem. 

Gondolatok nem nagyon voltak, inkább csak érzések, amiket a masszázs után 

próbáltam megfogalmazni, kisebb-nagyobb sikerrel. 

Bár a masszázst "fizikailag" a testem kapta, a lelkemet érintette minden mozdulat. 

Mikor vége volt a masszázsnak, olyan volt, mintha nem a testemben 

lennénk. Ez az érzés megjelent már a masszázs alatt is. 

Furcsa volt megmozdulnom, látnom a kezemet. 

Furcsa volt egyáltalán ilyen nagyon "anyaginak" éreznem magam. 

Lényem kitágult, és minden "korlát", amit a testem ad, megszűnt. 

Lebegős, nagyon finom, nagyon-nagyon jó érzés volt. 

Útban hazafelé szerintem a Föld felett jártam 

pár centivel, és nem is értettem, miért van szükségem villamosra és buszra, 

hiszen csak úgy "ment" minden körülöttem és velem. 

Ez a nagyon finom érzés még napokig kitartott, 

mindamellett, hogy olyan megéléseket, tapasztalásokat kaptam az 

elkövetkező napokban, amik hozzásegítettek ahhoz, hogy nagyon 

mélyen bennem lévő, eddig még semmilyen "technikával" fel nem oldható
ősfélelmemet, a másiktól való függésemet feloldja,
és végre megtapasztalhassam, 

hogy nem vagyok felelős senkiért, csak magamért. 

Nagyon köszönöm Katinak azt is, hogy elmondta, Ő mit érzett. 

Fantasztikus volt vele megélni ezt. 

Köszönöm. 

Egy hétfő este.....

Egy nem túl "jól" zárult napomon feküdtem este az ágyban. 

Azon a napon valahogy sok minden megtalált, 

ami még feldolgozásra vár, amivel még mindig dolgom van. 

És ugye ebben az állapotban, mikor a múlt árnya kísért, 

a jelen pillanatai felnagyítódnak, torzulnak, 

a múlt szűrőjén keresztül tapasztalunk ismét. 

Velem sem történt másképp. 

Fájt minden perc, lelki-testi fájdalommal. 

Döbbenetként tud érni, milyen szinten és milyen erővel 

vagyok képes még mindig lesüllyedni démonjaim közé. 

Kissé skizofrén állapot. 

Egyfelöl tudom mi történik, merre tartok, 

másfelöl pedig az utóbbi időben azt kell észrevennem, 

hogy lesüllyedni nagyon hamar tudok, 

ellenben megtalálni újból a harmóniát önmagamban 

jóval nehezebben. 

Időben tűnik nagyon hosszúnak az út.

Ebben az állapotomban párom sem tudott pozitívan hatni rám. 

Bár érzékeltem őt, fájdalmaim elzárták előlem. 

Szerettem volna szeretetében feloldódni, de nem ment, 

fájdalmat okoztam neki is és magamnak is. 

Végső mentsvárként kértem, hogy mondjon jó dolgokat 

az aznapi napról, ha tud. És tudott.
Azon a kissé rekedtes hangján, amit annyira szeretek, 

és ami mindig eláraszt önmagával.
Elmondta mik történtek vele aznap, elmondta milyen gondolatai voltak. 

Minden szavát áthatotta az öröm, 

a várakozással teli lét a mindennapjait illetően. 

Félálomban hallgattam őt, és arra gondoltam mennyire is szeretem, 

mindazt, ami Ő maga. 

Ámulattal töltött el ismét, bár számtalanszor megtapasztalom tőle, 

mennyire tud örülni mindennek, ami éri.

És, mintegy lezárásként a mondanivalójának, az utolsó "egyszerű" 

mondata, ami végül az álmomig kísért az volt:
"- Milyen jó, hogy még csak hétfő van, 

mert még annyi minden történhet a héten."

Csak köszönni tudom mindazt, amit kapok Tőle.

Fogságban

Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, 

bebörtönözve, szinte eltemetve, 

de mégis érez az ember bizonyos határokat, 

bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. 

Mindez képzelet lenne, fantázia? 

Nem hiszem. 

Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! 

Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? 

Tudod, mi szabadít meg a fogságból? 

A mélységes, komoly szeretet. 

Ha vannak barátok, testvérek, szeretők, 

ez nyitja meg természetfeletti hatalommal, 

mágikus erővel a börtönt.

Vincent Van Gogh

Családállítás

Bűntudat. 

Ez a szó jelent meg, miközben "családtagjaimat" néztem,
éreztem a családállításon. 

Bűntudat azért, hogy megszülettem. 

Bűntudat azért, hogy nem tudok elég jó lenni a szüleimnek. 

Bűntudat azért, hogy teher vagyok számukra. 

Bűntudat azért, hogy.... élek. 

Aztán elborított. 

Elborított a fájdalom, amit e szó megtalálása okozott. 

Kérdések jelentek meg, 

melyeket felülírt a legerősebben lüktető: 

MIÉRT, MIÉRT, MIÉRT???

Láttam, mi történik a szobában. 

Jelen voltam testileg, de közben lelkem végigszárnyalt 

nem csak azon az 50 éven, amit abban a fél órában együtt átéltünk.

Jelen voltam, mégsem voltam ott.

Végül megjelent. 

Lassan, nehezen, de megjelent a szeretet. 

Láttam, éreztem, hogyan oldódnak fel a benne. 

És közben féltem. 

Féltem, hogy a végén oda kell állnom közéjük, 

a szemükbe kell néznem, át kell élnem mindazt, ami történt.

Féltem, hogy szeretni "kell" őket.

És nem "fogtam" fel. Nem fogtam fel,
hogy ott a "végén" már nincs mitől félnem. 

Nincs mitől félnem, mert ahol megjelenik az IGAZ szeretet, 

az felülír, átminősít mindent. 

Eljött a pillanat. Ott álltam közöttük. 

Ott álltam, és vártam, hogy megjelenjen a düh, megjelenjen a 

meg nem értés energiája, hogy az arcukba kiálthassam az 

általam legfontosabbnak ítélt MIÉRT? kérdést.....

De, mindez elmaradt. 

Elmaradt, mert nem csak hallottam, amit mondanak, 

de éreztem mindent, hogy IGAZ.

A félelem megszűnt.

Eltöltött egy mély nyugalom, megértés és megbocsájtás.  

Eltűntek a kérdések. 

Csak a SZERETET maradt. 

Irántuk és magam iránt is.

És megéreztem, hogy az ÉLET csodálatos. 

Velem együtt, és nem nélkülem. 

Köszönöm Nektek, hogy segítettetek ezekben a nehéz,

de gyönyörű percekben.

Visszavonhatatlanul megváltozott valami.

Elkezdtem ÉLNI......

Páromnak

 

Megéreztem. Végre. 

És egyben meg is értettem mi történt/történik bennem. 

Megértettem, hogy a lángolás utáni vágyakozásom 

felégetett magam körül mindent, és "tűzfalat" vont körém. 

Ez a vágyakozás védekezés volt. 

Védekezés volt, és nem engedte, hogy igazán közel engedjek 

magamhoz bárkit is.

Megértettem, hogy az élet nem csak lángolás. 

Nem az elemésztő, mindent elégető lángolás. 

Az élet tűz. 

Folyamatosan lobogó tűz, melyet mindig táplálni kell. 

És csak a táplálástól függ az intenzitása.

Az élet döntés. 

Döntés a szeretet mellett. 

A szeretet mellett, mely nem kér, nem követel, 

mely folyamatos jelenlétével körbeölel. 

A szeretet mellett, mely megenged mindent, ami én vagyok. 

A szeretet mellett, mely nem minősít, 

nem köt gúzsba, amelyben szabad lehetek. 

A szeretet mellett, mely óv minden pillanatban, 

de tudja, hogy mélységeimet magamnak kell megjárnom, 

és döntéseimet nem hozhatja meg más, csak én. 

Ezt a szeretetet Tőled tanulom Kedves. 

Köszönöm. 

És köszönöm türelmed is. 

Szeretlek ♥

Tanítások

Valamennyien átéljük a mindennapokban,

hogy a jelenlegi helyzetünket egy már korábban megtörtént

- a legtöbb esetben negatív - élményhez hasonlítjuk,

és így az akkoriban levont következtetéseket éljük át újra és újra.

Ezek a negatív élmények sokszor olyan mélyen belénk ivódtak,

hogy fel sem merül bennünk, egy újabb alkalommal

szavakkal, kommunikációval változtathatnánk a kialakult helyzeten.

Hajlamosak vagyunk nem elmondani mindazt,

ha valami nem tetszik a másikkal

kapcsolatban, nem mondjuk ki szavakkal is azt,

ami bennünk rossz érzést kelt.

Hajlamosak vagyunk egy idő után azt gondolni,

hogy partnerünk szavak nélkül is kitalálja

minden gondolatunkat.

Hajlamosak vagyunk "tudni" mindent, és elhitetni saját magunkkal,

hogy ugyanabban az érzelmi mintázatban vagyunk benne ismét.

Hajlamosak vagyunk a félelmeinket előtérbe tolva,

szívünket elhallgattatva, csak az elménkre támaszkodni.

Hajlamosak vagyunk áldozatszerepbe kényszeríteni magunkat,

ezzel megakadályozva, hogy változzunk és gyógyuljunk.

Beszélgessünk!

Beszélgessünk, hogy megismerjük a társunk tényleges érzéseit,
ne hagyatkozzunk a régmúltra, már megtörtént eseményekre.

Minden ember akkor és ott kerül az életedbe, 

amikor és ahol szükséged van rá. Sem előbb, sem később. 

 

És, ha ez így van, szerintem csak egyet jelenthet.

Hogy tanít Neked valamit. 

 

Önmagadról.