Fogságban

Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, 

bebörtönözve, szinte eltemetve, 

de mégis érez az ember bizonyos határokat, 

bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. 

Mindez képzelet lenne, fantázia? 

Nem hiszem. 

Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! 

Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? 

Tudod, mi szabadít meg a fogságból? 

A mélységes, komoly szeretet. 

Ha vannak barátok, testvérek, szeretők, 

ez nyitja meg természetfeletti hatalommal, 

mágikus erővel a börtönt.

Vincent Van Gogh

Családállítás

Bűntudat. 

Ez a szó jelent meg, miközben "családtagjaimat" néztem,
éreztem a családállításon. 

Bűntudat azért, hogy megszülettem. 

Bűntudat azért, hogy nem tudok elég jó lenni a szüleimnek. 

Bűntudat azért, hogy teher vagyok számukra. 

Bűntudat azért, hogy.... élek. 

Aztán elborított. 

Elborított a fájdalom, amit e szó megtalálása okozott. 

Kérdések jelentek meg, 

melyeket felülírt a legerősebben lüktető: 

MIÉRT, MIÉRT, MIÉRT???

Láttam, mi történik a szobában. 

Jelen voltam testileg, de közben lelkem végigszárnyalt 

nem csak azon az 50 éven, amit abban a fél órában együtt átéltünk.

Jelen voltam, mégsem voltam ott.

Végül megjelent. 

Lassan, nehezen, de megjelent a szeretet. 

Láttam, éreztem, hogyan oldódnak fel a benne. 

És közben féltem. 

Féltem, hogy a végén oda kell állnom közéjük, 

a szemükbe kell néznem, át kell élnem mindazt, ami történt.

Féltem, hogy szeretni "kell" őket.

És nem "fogtam" fel. Nem fogtam fel,
hogy ott a "végén" már nincs mitől félnem. 

Nincs mitől félnem, mert ahol megjelenik az IGAZ szeretet, 

az felülír, átminősít mindent. 

Eljött a pillanat. Ott álltam közöttük. 

Ott álltam, és vártam, hogy megjelenjen a düh, megjelenjen a 

meg nem értés energiája, hogy az arcukba kiálthassam az 

általam legfontosabbnak ítélt MIÉRT? kérdést.....

De, mindez elmaradt. 

Elmaradt, mert nem csak hallottam, amit mondanak, 

de éreztem mindent, hogy IGAZ.

A félelem megszűnt.

Eltöltött egy mély nyugalom, megértés és megbocsájtás.  

Eltűntek a kérdések. 

Csak a SZERETET maradt. 

Irántuk és magam iránt is.

És megéreztem, hogy az ÉLET csodálatos. 

Velem együtt, és nem nélkülem. 

Köszönöm Nektek, hogy segítettetek ezekben a nehéz,

de gyönyörű percekben.

Visszavonhatatlanul megváltozott valami.

Elkezdtem ÉLNI......

Páromnak

 

Megéreztem. Végre. 

És egyben meg is értettem mi történt/történik bennem. 

Megértettem, hogy a lángolás utáni vágyakozásom 

felégetett magam körül mindent, és "tűzfalat" vont körém. 

Ez a vágyakozás védekezés volt. 

Védekezés volt, és nem engedte, hogy igazán közel engedjek 

magamhoz bárkit is.

Megértettem, hogy az élet nem csak lángolás. 

Nem az elemésztő, mindent elégető lángolás. 

Az élet tűz. 

Folyamatosan lobogó tűz, melyet mindig táplálni kell. 

És csak a táplálástól függ az intenzitása.

Az élet döntés. 

Döntés a szeretet mellett. 

A szeretet mellett, mely nem kér, nem követel, 

mely folyamatos jelenlétével körbeölel. 

A szeretet mellett, mely megenged mindent, ami én vagyok. 

A szeretet mellett, mely nem minősít, 

nem köt gúzsba, amelyben szabad lehetek. 

A szeretet mellett, mely óv minden pillanatban, 

de tudja, hogy mélységeimet magamnak kell megjárnom, 

és döntéseimet nem hozhatja meg más, csak én. 

Ezt a szeretetet Tőled tanulom Kedves. 

Köszönöm. 

És köszönöm türelmed is. 

Szeretlek ♥

Tanítások

Valamennyien átéljük a mindennapokban,

hogy a jelenlegi helyzetünket egy már korábban megtörtént

- a legtöbb esetben negatív - élményhez hasonlítjuk,

és így az akkoriban levont következtetéseket éljük át újra és újra.

Ezek a negatív élmények sokszor olyan mélyen belénk ivódtak,

hogy fel sem merül bennünk, egy újabb alkalommal

szavakkal, kommunikációval változtathatnánk a kialakult helyzeten.

Hajlamosak vagyunk nem elmondani mindazt,

ha valami nem tetszik a másikkal

kapcsolatban, nem mondjuk ki szavakkal is azt,

ami bennünk rossz érzést kelt.

Hajlamosak vagyunk egy idő után azt gondolni,

hogy partnerünk szavak nélkül is kitalálja

minden gondolatunkat.

Hajlamosak vagyunk "tudni" mindent, és elhitetni saját magunkkal,

hogy ugyanabban az érzelmi mintázatban vagyunk benne ismét.

Hajlamosak vagyunk a félelmeinket előtérbe tolva,

szívünket elhallgattatva, csak az elménkre támaszkodni.

Hajlamosak vagyunk áldozatszerepbe kényszeríteni magunkat,

ezzel megakadályozva, hogy változzunk és gyógyuljunk.

Beszélgessünk!

Beszélgessünk, hogy megismerjük a társunk tényleges érzéseit,
ne hagyatkozzunk a régmúltra, már megtörtént eseményekre.

Minden ember akkor és ott kerül az életedbe, 

amikor és ahol szükséged van rá. Sem előbb, sem később. 

 

És, ha ez így van, szerintem csak egyet jelenthet.

Hogy tanít Neked valamit. 

 

Önmagadról. 

 

 

 

 

Másik fél

Talbo nézte a feleségét. 

A szeme nem csillogott már úgy, de még mindig olyan elbűvölő volt, 

mint amikor megismerte. Bizonyos dolgokról soha nem mesélt neki: 

nem mesélt a nőkről, akiket egy-egy csatában nyert meg, a nőkről, 

akikkel a nagyvilágban találkozott, a nőkről, akik azt várták, 

hogy egyszer majd visszatér hozzájuk.

Sosem mondta el neki ezeket, mert biztos volt benne, hogy mindenről tud, 

és hogy mindig megbocsát neki, mert ő a nagy Szerelme, 

és a szerelem fölötte áll az e világi dolgoknak.

De voltak más dolgok is, amiket nem mondott el neki, 

és amiket valószínűleg soha nem tudott volna meg: hogy ő volt az, 

aki a gyengédségével és a vidámságával megmutatta neki az élet értelmét. 

Hogy az ő szerelme lökte a Föld legtávolabbi csücskeibe, 

mert érte akart meggazdagodni, hogy vehessenek egy kis földet, 

és békében élhessenek együtt életük egész hátralévő részében. 

Ebben a kialvó lélekben, az ő törékeny lényében való végtelen 

bizodalma késztette arra, 

hogy tisztességesen harcoljon, mert tudta, hogy a csata után hazatér hozzá, 

és az ölébe hajtja a fejét, hogy elfeledje a szörnyűségeket. 

Az ő öle volt az egyetlen öl, amelyik valóban az övé volt, 

hiába a világ összes nője. 

Az egyetlen öl, ahol leunyhatta a szemét, 

és úgy aludhatott, mint egy gyermek.

(Coelho: Brida)

Szabadság

Azt mondhatnám egyszerűen, hogy szerelmes vagyok.

De, ez így nem lenne igaz. Ez valami más.

Valami, ami sokkal mélyebb minden érzésnél, 

amit eddig átéltem.

Tegnap, mikor elköszöntem a páromtól, 

egy furcsa-érdekes állapotba kerültem.

Az idő mintha lelassult volna,

 láttam magam körül az embereket,

hallottam, hogy lányom beszél hozzám és tudtam, 

hogy én válaszolok neki.

Mégis, olyan más volt minden...

Ahogy távolodtam a helytől, ahol Ő állt, 

éreztem hiányát, de ez nem volt fájó.

Öröm volt és boldogság, hogy Ő van. 

Egy láthatatlan szálon továbbra is kapcsolódtam hozzá,

és ez megadta azt a gyönyört, hogy velem van.

Ahogy nőtt a távolság, nemhogy csökkent az érzés, 

hanem csak egyre nőtt.

Körbefont, nyugalmat adott, eltelített.

Velem volt, éreztem, hogy élvezte az együtt töltött időt, 

és közben azt is éreztem,

élvezi minden percét annak, amit épp most csinál.

Határtalan szabadságban, 

együtt....

 

Beszélgetések

Amikor együtt élünk valakivel, 

hajlamosak vagyunk egy idő után azt gondolni, 

hogy szavak nélkül is kitalálja minden gondolatunkat.

 És így állhat elő az a helyzet, ha valami nem tetszik a másikkal kapcsolatban, 

nem mondjuk el, nem kommunikáljuk le szavakkal is azt, 

ami bennünk rossz érzést kelt. 

Valamennyien átéljük a mindennapokban,

 hogy a jelenlegi helyzetünket egy már korábban megtörtént 

- a legtöbb esetben negatív - élményhez hasonlítjuk, 

és így az akkoriban levont következtetéseket alkalmazzuk újra és újra. 

Hajlamosak vagyunk "tudni" mindent, és elhitetni saját magunkkal, 

hogy ugyanabban az érzelmi mintázatban vagyunk benne ismét. 

Hajlamosak vagyunk a félelmeinket előtérbe tolva, szívünket elhallgattatva, 

csak az elménkre támaszkodni. 

Beszélgessünk! 

Beszélgessünk sokat, hogy megismerjük a társunk tényleges érzéseit,
hogy megismerhessük őt magát.

Ne hagyatkozzunk a régmúltra, már megtörtént eseményekre,
ne ragadjunk bele.

Hiszen minden változik.