Tanítások

Valamennyien átéljük a mindennapokban,

hogy a jelenlegi helyzetünket egy már korábban megtörtént

- a legtöbb esetben negatív - élményhez hasonlítjuk,

és így az akkoriban levont következtetéseket éljük át újra és újra.

Ezek a negatív élmények sokszor olyan mélyen belénk ivódtak,

hogy fel sem merül bennünk, egy újabb alkalommal

szavakkal, kommunikációval változtathatnánk a kialakult helyzeten.

Hajlamosak vagyunk nem elmondani mindazt,

ha valami nem tetszik a másikkal

kapcsolatban, nem mondjuk ki szavakkal is azt,

ami bennünk rossz érzést kelt.

Hajlamosak vagyunk egy idő után azt gondolni,

hogy partnerünk szavak nélkül is kitalálja

minden gondolatunkat.

Hajlamosak vagyunk "tudni" mindent, és elhitetni saját magunkkal,

hogy ugyanabban az érzelmi mintázatban vagyunk benne ismét.

Hajlamosak vagyunk a félelmeinket előtérbe tolva,

szívünket elhallgattatva, csak az elménkre támaszkodni.

Hajlamosak vagyunk áldozatszerepbe kényszeríteni magunkat,

ezzel megakadályozva, hogy változzunk és gyógyuljunk.

Beszélgessünk!

Beszélgessünk, hogy megismerjük a társunk tényleges érzéseit,
ne hagyatkozzunk a régmúltra, már megtörtént eseményekre.

Minden ember akkor és ott kerül az életedbe, 

amikor és ahol szükséged van rá. Sem előbb, sem később. 

 

És, ha ez így van, szerintem csak egyet jelenthet.

Hogy tanít Neked valamit. 

 

Önmagadról. 

 

 

 

 

Másik fél

Talbo nézte a feleségét. 

A szeme nem csillogott már úgy, de még mindig olyan elbűvölő volt, 

mint amikor megismerte. Bizonyos dolgokról soha nem mesélt neki: 

nem mesélt a nőkről, akiket egy-egy csatában nyert meg, a nőkről, 

akikkel a nagyvilágban találkozott, a nőkről, akik azt várták, 

hogy egyszer majd visszatér hozzájuk.

Sosem mondta el neki ezeket, mert biztos volt benne, hogy mindenről tud, 

és hogy mindig megbocsát neki, mert ő a nagy Szerelme, 

és a szerelem fölötte áll az e világi dolgoknak.

De voltak más dolgok is, amiket nem mondott el neki, 

és amiket valószínűleg soha nem tudott volna meg: hogy ő volt az, 

aki a gyengédségével és a vidámságával megmutatta neki az élet értelmét. 

Hogy az ő szerelme lökte a Föld legtávolabbi csücskeibe, 

mert érte akart meggazdagodni, hogy vehessenek egy kis földet, 

és békében élhessenek együtt életük egész hátralévő részében. 

Ebben a kialvó lélekben, az ő törékeny lényében való végtelen 

bizodalma késztette arra, 

hogy tisztességesen harcoljon, mert tudta, hogy a csata után hazatér hozzá, 

és az ölébe hajtja a fejét, hogy elfeledje a szörnyűségeket. 

Az ő öle volt az egyetlen öl, amelyik valóban az övé volt, 

hiába a világ összes nője. 

Az egyetlen öl, ahol leunyhatta a szemét, 

és úgy aludhatott, mint egy gyermek.

(Coelho: Brida)

Szabadság

Azt mondhatnám egyszerűen, hogy szerelmes vagyok.

De, ez így nem lenne igaz. Ez valami más.

Valami, ami sokkal mélyebb minden érzésnél, 

amit eddig átéltem.

Tegnap, mikor elköszöntem a páromtól, 

egy furcsa-érdekes állapotba kerültem.

Az idő mintha lelassult volna,

 láttam magam körül az embereket,

hallottam, hogy lányom beszél hozzám és tudtam, 

hogy én válaszolok neki.

Mégis, olyan más volt minden...

Ahogy távolodtam a helytől, ahol Ő állt, 

éreztem hiányát, de ez nem volt fájó.

Öröm volt és boldogság, hogy Ő van. 

Egy láthatatlan szálon továbbra is kapcsolódtam hozzá,

és ez megadta azt a gyönyört, hogy velem van.

Ahogy nőtt a távolság, nemhogy csökkent az érzés, 

hanem csak egyre nőtt.

Körbefont, nyugalmat adott, eltelített.

Velem volt, éreztem, hogy élvezte az együtt töltött időt, 

és közben azt is éreztem,

élvezi minden percét annak, amit épp most csinál.

Határtalan szabadságban, 

együtt....

 

Beszélgetések

Amikor együtt élünk valakivel, 

hajlamosak vagyunk egy idő után azt gondolni, 

hogy szavak nélkül is kitalálja minden gondolatunkat.

 És így állhat elő az a helyzet, ha valami nem tetszik a másikkal kapcsolatban, 

nem mondjuk el, nem kommunikáljuk le szavakkal is azt, 

ami bennünk rossz érzést kelt. 

Valamennyien átéljük a mindennapokban,

 hogy a jelenlegi helyzetünket egy már korábban megtörtént 

- a legtöbb esetben negatív - élményhez hasonlítjuk, 

és így az akkoriban levont következtetéseket alkalmazzuk újra és újra. 

Hajlamosak vagyunk "tudni" mindent, és elhitetni saját magunkkal, 

hogy ugyanabban az érzelmi mintázatban vagyunk benne ismét. 

Hajlamosak vagyunk a félelmeinket előtérbe tolva, szívünket elhallgattatva, 

csak az elménkre támaszkodni. 

Beszélgessünk! 

Beszélgessünk sokat, hogy megismerjük a társunk tényleges érzéseit,
hogy megismerhessük őt magát.

Ne hagyatkozzunk a régmúltra, már megtörtént eseményekre,
ne ragadjunk bele.

Hiszen minden változik.

Türelem

 

Türelem. Elsősorban magam felé. 

Mert, aki a tai chi-t tanulja, annak türelemmel kell lennie önmaga iránt.

Mai rohanó, "majd én megmutatom", "tedd oda magad, 

mert nem lesz belőled senki" világunkban nagyon nehéz türelmesnek lenni. 

Másokhoz is, nemcsak magunkhoz. 

A tai chi tanulásakor nincs teljesítménykényszer. 

Nincs időintervallum, hogy mennyi idő alatt kell megtanulni. 

Nincs másokhoz képest. Csak önmagamhoz mért fejlődés. 

Az egyedüli külső kontroll a mesterem, mert hát a forma rejtelmeibe ő tud igazán beavatni.

Bevallom, sokszor voltam türelmetlen. 

Nem sikerült egy mozdulat, nem oda került a kezem, 

ahova kellett volna, vagy csak (!) ha nem úgy sikerült egy napon, ahogy elterveztem. 

Rengeteg okot találhatunk arra, hogy türelmetlenek legyünk.

A mesterem ellenben türelmes volt (ezt köszönöm neki most is). 

Bizony előfordult, hogy sírva hagytam ott az edzést. 

Mert, ahogy változol, ez a sok változás megnyilvánul mindenféle formában. 

Sírásban, nevetésben, örömben és bánatban.

Azt mondják, tíz tanuló hiába tanulja ugyanazt a formát, 

mire "végeznek vele", tíz különböző formagyakorlatot látunk. 

Mert "beleteszik" önmagukat. 

Ha valaki nem engedi, hogy önmaga megjelenjen a formában, 

hiába gyakorol akár tíz évig is, mégsem lesz övé a forma. 

Amit csinál "üres" marad.

Türelmesnek kell lenni, 

mert semmi nem ér minket csak AKKOR és OTT, 

amikor MEGÉRTÜNK rá.

Aztán egyszer csak ott van. 

Azok a mozdulatok, amik eddig nem mentek, sikerülnek. 

Sokszor a mester egy félmondata, vagy egy társad...., valami. 

Valami segít, hogy megtörténjen.
Átfut rajtam az érzés, és átszínez mindent, ami eddig bennem volt.

Akkor érzékelem: igen, MOST lett az enyém.
MOST tudok vele együttműködni, MOST "értettem" meg.
És aztán MÁS lesz minden.

Hát valahogy így. :))

Mozdulatok

 

 

Tai chi-t oktatok. 

Hihetetlen élmény számomra foglalkozni másokkal. 

Hihetetlen, hogy bár ugyanazt a mozdulatsort tanuljuk,

mégis, mennyire más és más lesz, mindenkinél, mire a végére érünk. 

 

Mert beletesszük önmagunkat. 

Beletesszük mindazt, amik ott belül, mélyen mi vagyunk. 

Bár a fizikai testünk tűnhet esetlegesen korlátnak 

egyes mozdulatok elsajátításánál, 

mégis inkább a fejünk az, ami gátat szab. 

Döbbenet látni, érezni, hogy elindul egy mozdulat, 

és a fej (a gondolkodás) megfogja a mozgást. 

Megfogja, bár a test egy idő után magától is tudja, merre kell mozdulnia. 

De, a bennünk lévő gátak, pl. a "nem biztos, hogy jól tudom a mozdulatot" 

érzés, bizony átalakítja mindazt, ami végül a mozdulatban megjelenik.

Aztán egyszer csak elkezd változni minden. 

 

Ahogy megtanulunk "lazulni" fejben, 

megtanulunk elengedni és befogadni,

úgy kezd el a test mozgása is átalakulni. 

Úgy kerülünk egyre inkább harmóniába önmagunkkal és a környezetünkkel.

 

És ezért (is) gyönyörű a tai chi. 

Hiszen mindig az aktuális állapotunknak megfelelően tudunk csak mozogni, 

mindig megmutatja, hogy belül éppen hogyan érezzük magunkat. 

 

Nem tudjuk elrejteni magunkat.

 

Sem magunk előtt, sem mások előtt.....

 

 

 

 

Nővéremtől

Egy olyan embernek mint, én, aki igencsak hajlamos a halogatásra, 

kurtán-furcsán csengenek ezek a szavak. Carpe Diem.

A percről percre létezés művészete. Még tanulnom kell.

De megadatott a választás lehetősége. Ellentétben azzal, akinek nem.

Aki valóban percről percre kell, hogy éljen.

Aki nem ismeri a MAJD fogalmát, mert ő csak a MOST-ban létezhet.

Aki nem halogathat.

  Mert kell legyen egy OK. AZ ok.

Kerestem, végül nem én leltem rá. Megtalált.

 A reggeli borongós-esős időben fázósan sietős emberek

és ez a furcsa torokszorító érzés, ami nem múlik.

Andris. A neve Andris. Pici, törékeny és csak 2 éves. Rákos. Áttétes.

Nem ismerem, Anyu mesélt róla.

Mégis látom, ahogy kis kezét nyújtja a cukorkáért,

miközben édesanyja féltőn simítja ki homlokából

szőke tincseit: „tudod, hogy nem szabad”.

Tudja.

Mégis olyan jó megérinteni, elképzelni, ahogy selymesen szétolvad a szájban.

Olyan jó vágyni.

 Lehet, hogy az érzelem annyira erős, hogy a test nem bírja féken tartani.

A lélek és az érzések átveszik az irányítást, és a test sírni kezd.

Már nem tartom vissza.

Hagyom, hogy könnyeimet elmossák az esőcseppek. …

  Még most is, mikor ezeket a sorokat írom, azon tűnődöm,

honnan ez a nagy erő ebben a mosolygós, pöttöm emberkében?

Mi nem értjük, Ő igen. Nem dühös. Csak fáradt.

Nem hibáztat. Nem panaszkodik. Megadóan, türelmesen viseli sorsát.

Alázattal. Erős. A szüleiért. Értem. Értünk. …

 Hálás vagyok a sorsnak, hogy van egy ilyen Andrisom. 

Remélem, még sokáig lesz...