Tizenegy perc

 

 

 

Egy kedves barátommal beszélgettem Paulo Coelho: Tizenegy perc című könyvéről. 

A főhős egy utcalány, az ő életútja kerül bemutatásra.

 

Ismerősöm nem volt túlságosan elragadtatva a könyvtől, 

azt mondta, szerinte nem helyes, ha például egy fiatal ilyen módon kap "útmutatást" az életre. 

 

Elgondolkodtam azon, amiket mondott. 

Újból elolvastam, éreztem, régebben nem érintett meg így. 

Most lett igazán, "enyém".

Nem megértésről van szó, csak érzésekről, amik átfutnak rajtam és

valahogy átszínezik mindazt, ami addig bennem volt. 

 

Azt gondolom, leírta mindazt, amit mostanában érzek. 

Ő a szerelemről ír ténylegesen, és azok az érzelmek, 

amik mostanában bennem vannak a szerelem érzései, és valahogy mégsem azok, 

inkább a szerelem és a szeretet keveréke, 

mely nem csak személyek felé szól, úgy általánosságban élem meg őket. 

 

Tudod, reggel, mikor felkelsz, találkozol valakivel, akivel jól érzed magad, stb..... 

Szóval, ahol Coelho főhőse szerelemről beszél, azt hagyjuk meg szerelemnek, 

csak kicsit tágítsunk a megértésükön.

Számomra a könyvnek ezen gondolatai azok, melyek mélyen érintettek. 

A főhős naplójából valók:

„Ha hűségesnek kell lennem valakihez vagy valamihez, leginkább magamhoz 

kell hűségesnek lennem. Ha meg akarom találni az igaz szerelmet, először is 

magamat kell megtalálnom. Meg kell ismernem a középszerű szerelmeket is, 

hogy elegem lehessen belőlük. Már ez a kevéske élettapasztalat is, amire idáig 

szert tettem, megtanított arra, hogy senki sem ura semminek, minden csak illúzió - 

és ez egyaránt igaz az anyagi és a szellemi javakra. 

Aki már veszített el olyasvalamit, amit elveszíthetetlennek gondolt 

(és velem ez már számtalanszor előfordult), az rájön, hogy valójában semmije sincs. 

És ha semmim sincs, akkor az időmet sem kell arra fecsérelnem, 

hogy vigyázzak a dolgaimra, amelyek valójában nem is az enyémek. 

Sokkal jobban teszem, ha úgy élek, mintha minden napom életem 

első – vagy utolsó - napja volna.” (Coelho)

„Választhatok, hogy minek tekintem magam: a világ áldozatának, vagy egy kalandornőnek, aki kincset keres. Az egész csak nézőpont kérdése.” (Coelho)

„Egész életemben úgy gondoltam, hogy a szerelem egyfajta önkéntes rabszolgaság. 

Ez hazugság: csak akkor van szabadság, amikor szerelem is van.
Aki teljesen át tudja adni magát az érzésnek, aki szabadnak érzi magát, az szeret igazán. 

És aki igazán szeret, az szabadnak érzi magát."

......Hiszen a szerelemben senki sem bánthatja a másikat.  

Mindannyian felelősek vagyunk azért, amit érzünk, 

és soha nem hibáztathatjuk a másikat.

Sokszor éreztem magam megsebezve, amikor elvesztettem azokat a férfiakat, 

akikbe szerelmes voltam. De ma már biztos vagyok benne, 

hogy senki sem veszíthet el senkit, mert senki nem is birtokolhat senkit."
  (Coelho)

„Leírhatnám két ember találkozásának vibráló szépségét, 

de nem állhatok meg itt. Izgat az ismeretlen, a váratlan, a vágy, 

hogy valamit igazi, lángoló hévvel csináljak, azzal a bizonyossággal, 

hogy végre valóra válik egy álmom. 

A szenvedély jeleket ad nekünk, amelyek vezetnek bennünket. 

Most az én feladatom megfejteni ezeket a jeleket."

(Coelho)

"A szerelem nem a másik emberben van, hanem bennünk. 

Mi ébresztjük föl magunkban. 

De ahhoz, hogy fölébreszthessük, szükségünk van a másikra. 

Az életnek csak akkor van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket.” 

(Coelho)

„GYERE, ajándékozz meg a reménnyel, ÉS MARADJ, AMEDDIG TUDSZ." (Coelho)

Hát nem gyönyörű gondolatok?
Kellhet-e ennél szebb útmutató az élethez? Hisz leír mindent. 

 

Számomra arról szól, hogy meg kell ismernem önmagam (mindenki másképp és másképp teszi), 

szeretnem kell önmagam ahhoz, hogy boldogságot adhassak másoknak. 

Hogy ez milyen úton történik? 

Coelho egy utcalányt választott. De, lehetne bárki a főhőse.

Ha "tágítunk" egy kicsit a gondolatok megértésén, nem "csak" a szerelemről olvashatunk.

Hanem egy életútról, ahol a főhös megéli a szeretetet, 

a szerelmet, az el- és befogadást, önmagát és másokat, szépséget, gyönyört, bizalmat, 

boldogságot, félelmeket, és még sorolhatnám...... vagyis: ÉL. 

És ismét megjelenik a kérdés: ha szeretjük, ha tényleg szeretjük magunkat, 

miért okoznánk magunknak szenvedést azzal, hogy nem éljük át, 

nem engedjük át magunkon félelmek nélkül a szeretet, és a szerelem érzéseit,

az elvesztés árnyától kísérve? 

Az elvek, amikről beszél, örök érvényűek, 

mindenre és mindenkire érvényesek.....