Sokszor mondjuk: "szeretlek",
de többnyire ezt értjük alatta: "szükségem van rád", vagy: "ne hagyj el".
de többnyire ezt értjük alatta: "szükségem van rád", vagy: "ne hagyj el".
Felmerül ilyenkor a kérdés: megtapasztaltuk-e már az igazi szeretetet?
Elfogadjuk-e önmagunkat feltétel nélkül?
Elfogadjuk-e magunkat minden "rossz" és "jó" tulajdonságunkkal együtt?
Megtapasztaltad-e már azt a boldogságot, ami nem személyhez,
vagy helyzethez kötött?
Azt a boldogságot, ami "csak úgy" megjelenik?
Mikor teljesnek, egésznek érzed magad.
Mikor, ha csak ránézel a kék égre, mérhetetlen boldogság tölt el, hogy itt lehetsz,
ebben a gyönyörű világban élhetsz.
Mikor hiszel, és HIT-ed visz előre, bármi is történjen.
Mikor az idő megszűnik körülötted, nincs jelentősége,
lelassul körülötted minden és mindenki.
Mikor a tested könnyűnek érzed, lebegsz, megjelenik az érzés, hogy a föld felett jársz.
Mikor az érzékeléseid átváltoznak, nincs körülötted semmi, ami szürke lenne.
Mikor a világ megtelik harsogó színekkel, és úgy érzed, a levegőnek is "súlya" van....
Megtapasztaltad már?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése