Megismerkedtem egy fantasztikus kis csoporttal.
Csikung, tai chi gyakorlatokra oktatom őket.
Az első találkozásunkkor túláradó örömmel fogadtak.
Kíváncsiak voltak arra, hogy milyen is vagyok.
Óriási mosolyt kaptam kivétel nélkül mindegyiküktől.
Egyetlen dolgot közöltek velem, a nevüket.
Valamint azt, hogy mit is szeretnek csinálni.
Nem hallgattam tőlük panaszkodást, nem akartak "erővel" lenyomni, nem akarták,
hogy csak rájuk összpontosítsak.
Nagyon figyeltek, és nagyon akarták azt csinálni, amit mutattam nekik.
És élvezték. Élvezték minden percét, önmagukat adták minden pillanatban.
Tartottam egy kicsit a találkozástól. Nem miattuk izgultam, hanem magam miatt.
A saját reakcióimtól féltem. Hogyan és mit fogok nekik mondani és mutatni.
Tartottam az "elvárásoktól".
Felesleges volt. Csak őszinte szeretetet kaptam tőlük.
Olyan szinten töltöttek fel, mint amikor taijizom, csak magamra figyelve.
Olyan energiákat közvetítettek felém, amit nem lehetett nem érezni,
az erejük szinte földhöz vágott, és egyben szárnyakat adott.
Gyógyítottak úgy, hogy nem is tudtak róla. Hazafelé úgy éreztem, a föld felett járok pár centivel.
ÉRTELMILEG sérülteknek mondják őket.
Azok "akasztották" rájuk ezt a kifejezést, akik azt gondolom,
és itt önmagamról is beszélek, ÉRZELMILEG sérültek.
Nagyon KÖSZÖNÖM nekik azt a csodálatos délutánt,
és az összeset, amit még együtt fogunk eltölteni....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése